14079841_1387118101301916_7958623017961518496_n-300x200Mindannyian ápolunk ideákat arról, hogyan kell sikeresen randevúzni úgy, ahogy arról is, mi a szakítás tisztességes és egyenes módja. Kár, hogy ez utóbbi a gyakorlatban annál ritkábban valósul meg. Valahogy nehezen elképzelhető, hogy egy intenzív érzelmi kötelékben, teljes higgadtsággal és józanságunkkal képesek legyünk arra, hogy a következő, szinte már Monty Python stílusú jelenetet előadjuk azzal a partnerrel, akivel már hónapok (adott esetben évek) óta “ütjük-vágjuk” egymást:

– Akkor most egyezzünk meg abban, hogy felbontjuk a kapcsolatot, hiszen túl sok fájdalmat, sérelmet okoztunk egymásnak és nem találjuk a megfelelő célokat sem, amik összetartanának bennünket.

– Rendben, ezt én is hasonlóképpen látom. Gondolom, tudod, hogy most egy gyászidőszak fog következni az életünkben, ami a kutatások mai állása szerint, a párkapcsolatunk négy esztendős időtartamával kalkulálva, nagyjából egy évre saccolható.

– Igen, ez fájdalmas periódus lesz. Mindkettőnknek többet használ, ha ez idő alatt kerüljük a kapcsolatteremtés összes létező formáját. Remélem nem haragszol meg, ha a személyes tárgyaid visszaadom neked, a szükségtelen holmikat pedig kidobom. Facebookon sem foglak likeolni, amiben szintén nincs semmilyen keserű ellenszenv vagy neheztelés, csupán előrelátás. Tudod, nem szeretném az elválást megnehezíteni reménykeltő, vagy emlékeket felidéző húzásokkal, jeladásokkal vagy tárgyakkal.

– Abszolút igazad van, én is így fogok cselekedni. A gyász letelte után azért megpróbálhatjuk újra tárgyalóképes állapotba hozni magunkat.

– Rendben, akkor 1 év múlva! Minden jót addig is!

– Úgyszintén!

Ha mosolygott ennek végigolvasása során, akkor ugyanarra gondoltunk.

tumblr_o4vycbcTzh1ted1sho1_1280

Néha kifejezetten durva és kegyetlen módon válnak el felek, viszont a kötődés, a ki nem mondott sérelmek és elvárások olyan erős összetartó erőt képeznek közöttük, hogy az látszik, hogy a huszonötödik ígérgetés, újrakezdés és bizonytalankodás után is ugyanaz a vége a történetnek: megint együtt vannak. Azután külön.

Ilyenkor, az én tapasztalataim legalábbis azt mutatják, hogy igazán két dolog tud véget vetni a huzavonának és a semerre sem tartó kínlódásnak.

A legritkább esetben valaki kimondja a “nemet” és tartja is magát hozzá. Ehhez kétségtelenül nagy bátorság és elszántság szükséges, valamint az, hogy legalább ne kövessük le a másik következetlen viselkedését (aki vélhetően újra kísérletet tenne a békülésre).

Az egyik klasszikus forma az, hogy történik valamilyen esemény a párkapcsolatban, ahonnan már nem nagyon lehet visszaforgatni a folyamatot. Néhányaknál sérültségtől, érzékenységtől függően lehet ez egy megcsalás, egy durva vagy kijózanító mondat, bántalmazás, vagy bármi hasonló – romantikus vígjátékok gyakran operálnak is efféle, ahogy egy kedves pszichológus barátom mondaná, “point of no returningekkel”, vagy ezek véletlen bekövetkezésével és azzal az ábránddal, hogy innen még megtalálható a visszaút).

A másik ismert verzió: az egyik fél egyszerűen úgy dönt, hogy neki erre nincs szüksége és új partner után néz (vagy időközben meg is ismeri a következő jelöltet).

A legtöbben azzal érvelünk, hogy nem túl előnyös az, ha ilyenkor azonnal másik embert kerítünk magunk mellé, mert csak kihasználjuk vele az illetőt és nem tudjuk megadni neki azt, aminek reményében felkarolta sértett lelkünk maradványait.

Néhány érv azonban szól amellett, hogy sokan mi miatt is választják ezt a megoldást:

  1. Nem feltétlenül a párkapcsolat lezárásának látszólagos időpontjában kezdődik meg a gyász. A klasszikus “se veled – se nélküled” duettekben annyiszor átélhetjük, hogy elveszítjük a másikat, hogy szinte már szakaszokban “előre gyászoljuk” a szerelmet. Talán ez így furcsán hangzik, de azt gondolom, hogy a lelkünk mélyen rejlő bölcsessége mintha valahogy tudná ilyen esetekben, hogy a végleges veszteség közeleg már, még akkor is, ha ez nincs kimondva (haldoklók családtagjainál ismeretes például az “anticipációs” gyász fogalma, ami pontosan erről szól: mire bekövetkezik a veszteség, addigra már kevésbé fáj a szeretett személy távozása).
  1. A nem működő párkapcsolatok, melyek bizonytalan talajon állnak, megmutathatják és felerősíthetik azokat a szükségleteket, amikre a felek kölcsönösen nem kapnak válaszokat, és amiket ilyenkor a kapcsolaton kívül kezdenek el keresni másnál. Miért vagyunk biztosak benne, hogy nem egy harmadik fél az, aki az érintettnek pont azt tudja megadni, amire a társa valami miatt nem képes? (nem feltétlenül azért, mert alkalmatlan rá). Ilyenkor még esély is lehet arra, hogy jó irányt vegyen az újdonsült románc.
  1. A szakításkor átélt fájdalom és “szeparációs szorongás” (így nevezi a szakirodalom), olyan mértékű lehet, melynek szenvedése még azt a gondolatkísérlet által elképzelt szituációt is meghaladhatja, amiben kapunk egy telefont arról, hogy leégett a családi házunk és mindenünk odaveszett. Ilyenkor sokan egyből egy nyugtató ölelésbe menekülnek, hogy enyhítsenek szenvedésükön, ami valóban vezethet problémákhoz a későbbiekben.

Hogy ez a megfelelő megoldás a szétválás után, azt nem állítom, de arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden egyes esetben mereven tartanunk kell magunkat ahhoz az elvhez, hogy, ha kell, ha nem, mi márpedig gyászolunk és egyedül maradunk. Nyilván ennek a megélése egyfajta tiszteletet is kifejez az elvesztett szeretett személy felé és ezért is van jelen bizonyos kultúrákban konkrét rituálék formájában. Viszont azon párkapcsolatok után, ahol tisztelet már alig van egymás irányába, fájdalom helyett pedig inkább felszabadultnak érezzük magunkat attól, hogy végre ki mertünk törni abból a béklyóból, ami fojtogatott bennünket, egy erőltetett és kötelezően betartott gyász, amely kizárja az újat az életünkből, ugyanúgy válhat felesleges képmutatássá, mint őszinte és tiszta búcsúvá.

Lázár Gergely

Az ELTE Tanácsadás-és iskolapszichológia szakirányán szerezte pszichológus diplomáját. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végez tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkája során többféle módszert is alkalmaz. Vállalkozói tevékenysége mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozik, ahol rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerül szembe.
A „Jog és pszichológia” folyóirat számára elsősorban társkeresés, párkapcsolat, önmegismerés témában készít írásokat, melyek az Ön nézőpontjához, élettapasztalatához, gondolkodásmódjához friss szempontokat adhatnak, és új perspektívákat nyithatnak meg. Honlapja: https://www.gery.hu/