Interjú Reményiné Csekeő Borbálával, a Kék-Vonal Gyermekkrízis Alapítvány pszichológusával

 14089080_1382991125047947_18553838647565463_n

Reményiné Csekeő Borbála gyermekpszichológussal készített interjúnk első részében a családon belüli erőszakot elkövető szereplőről, a bántalmazóról beszélgettünk. Hogy teljes képet tudjunk alkotni a gyermekbántalmazás mechanizmusáról, vizsgáljuk meg a jelenséget az áldozatok oldaláról is.

Hogyan reagálnak a gyermek áldozatok a bántalmazásra?

Ez nagyon függ az életkortól. Sokáig, általában kisiskolás korig az a norma, ami otthon van. Ezért nagyon nehéz egy 4, 5, 7 éves gyerekkel megértetni azt, hogy a szüleinek, sőt egyáltalán senkinek sincs joga őt bántani. Meg kell értetni a gyerekkel azt, hogy az, hogy nem adnak neki enni, hogy a sarokban kell állnia ítéletnapig, hogy a fenekére vernek, ezek bántások, mert, ő ezt nem tudja, hiszen ebben nőtt fel, számára ez a normális.

Az is jellemző, hogy azokban a családokban ahol súlyos bántalmazás van, ott a család bezár. A gyermek szülei nem engedik őt el a kortársakkal, nem fogadnak vendéget, az orvosi, védőnői látogatásokat is igyekeznek minimalizálni, izolálják a gyermeket, és így a gyermeknek nincs is esélye rálátni arra, hogy nem ez a normális, az elfogadott.

Az áldozatok milyen védekezési mechanizmusokat alkalmaznak?

A legősibb és legalapvetőbb mechanizmusa az embernek a tagadás.

1. Nem látni, direkt félreérteni, azt, amit már senki nem ért félre.  

Amikor pedig már nagyon nem lehet tagadni, akkor jellemző, hogy az áldozat elbagatellizálja, hogy az nem is volt olyan súlyos. Az van benned, hogy ez biztos tévedés. Ezt akár évekig is simán lehet csinálni.

2. Egy másik védekezési mechanizmus a hasítás, ami a kisgyermekkorban bántalmazottaknál nagyon súlyos pszichiátriai betegségekhez tud vezetni. 

A hasítás azt jelenti, hogy, ami rossz, azt valahogy az agyamban leválasztom és próbálok nem is emlékezni rá. Ennek azonban sajnos ára van. Vannak olyan bántalmazott gyerekek, akiknek a fejében van egy jó anyakép és egy rossz anyakép is, és próbálják kiszűrni a jeleket, hogy most melyikkel is van dolguk, mintha így mindent hasítva észlelnének. És ami ebben nehéz, hogy később a kortárs kapcsolatokban, egy párkapcsolatban, a másikat egységben lássák. Hogy el tudják fogadni azt, hogy az emberek hol jók, hol dühösek, hol kedvesek, és hogy egységben kell látni a dolgoknak a jó és a rossz oldalt is egyszerre.

DSC_1876-2 (1)

A hasítás mehet egy olyan mély szintre is, hogy bizonyos dolgokra az illető nem is emlékszik.

Ennek is vannak fokozatai. Van olyan, aki azonban eljut ezzel a védekezési mechanizmussal arra a szintre, hogy meghasad a személyisége, tehát egy idő után ő maga is tényleg kettő lesz. Lesznek olyan tettei, mozzanatai az életének, amire nem emlékszik. Vannak tényleg olyan súlyos pszichiátriai betegek, skrizoféniában szenvedő emberek, akik találkoznak valakivel, csinálnak valamit, és amikor számon akarják kérni rajtuk, akkor tényleg nem emlékeznek rá. Ezek az emberek meg tudnak gyógyulni, de ezek nagyon mély sérülések.

A gyermekbántalmazás magában foglalja a gyermek fizikai vagy akár lelki bántalmazását is. A gyermek számára melyik bántalmazási mód okoz nagyobb sérelmeket?

Nehéz ezt összehasonlítani. Egyik mód sem megengedhető, mindegyik okozhat nagyon mély sérüléseket, messzire vezető negatív következményeket. Vannak szavak, amik lelkileg jobban fájnak egy pofonnál, de a fizikai bántalmazás nagyon akut módon okozhat életveszélyes testi sérüléseket.

Milyen pszichológiai módszerekkel lehet feldolgozni akár a fizikai, akár a pszichikai bántalmazás okozta traumát?

Az, hogy egy rossz gyermekkori élményt kinek milyen szinten kell feldolgoznia, leginkább attól függ, hogy neki személy szerint mi szükséges ahhoz, hogy a múlt a normális életvezetését, a kapcsolati alakulását ne akadályozza. Minden ilyen jellegű gyerekkori traumának különböző feldolgozási szintjei vannak.

Nem biztos, hogy ahhoz hogy egy elég egészséges, elég egész életet éljen valaki, ahhoz a legmélyebb rétegekig kell visszamenni, vájkálni, felfejteni az emlékeiben.

Lehet, hogy egy reálisabb és élhetőbb cél megtalálni azt a szintet, ahol nem fakad sírva egy gyermekkori fénykép láttán, ahol minden rokonához tud valahogy kapcsolódni. Én azt is gondolom, hogy a feldolgozásnak nem feltétlenül kell egy egyfolyamú maratonnak lenni, valószínűbb, hogy minden életszakaszban más az, amit kíván a helyzet. Tehát mondjuk egy olyan fiatal felnőttnek, aki szeretné elkezdeni a saját önálló életét, szeretne a munkájára, tanulmányaira koncentrálni, nem biztos, hogy azt javasolnám neki, hogy most menjen el egy három éves mély analízisbe és fejtse meg, hogy mi történt élete első négy évében. Viszont hogyha ugyanez a fiatal felnőtt pár év múlva apa vagy anya lesz, és lesz egy csecsemője, ő pedig azt fogja érezni, hogy rossz emlékek jönnek elő benne – például ránéz a párjára és attól retteg, hogy olyan lesz, mint az anyja vagy az apja; elkezd sírni a gyerek és rögtön az ugrik be neki, hogy lehet, hogy ő is úgy sírt, amikor apja verte -, akkor a terápiában megint el kell jutni addig, amíg nyugvópontra nem ér az illető.

Nem írnám elő, hogy mindenkinek mindent a legmélyebb bugyrokig fel kell tárni, ez mindenkinek személyes döntése, viszont az a tapasztalatom, hogy sokszor csak a hosszas terápia vezet ahhoz, hogy legyen egy integrált személyiség, aki jól tud működni a kapcsolataiban, a munkájában, a jelenben.

14079922_1382957131718013_7730809673857702435_n-768x512

Helyre lehet-e hozni egy olyan gyermek-szülő kapcsolatot, amelyben a gyermek bántalmazottként volt jelen? Illetve helyre lehet-e állítani a bántalmazott gyermek és a nem bántalmazó szülő kapcsolatát?

Kérdés, hogy mit értünk helyrehozás alatt? Valamilyen szinten általában helyre lehet hozni mind a kétféle kapcsolatot. Sőt, a következő generáció érdekében úgy gondolom, hogy nagyon fontos egy normál viszonyt kialakítani.

Ilyenkor a legideálisabb az, hogyha a bántalmazott el tud valamit mondani a bántalmazónak arról, hogy ő mit élt át addig, amíg ők egy fedél alatt laktak.

Sokszor már az az érzés, az a tudat, hogy én ezt elmondtam, ő pedig ezt végighallgatta, és most már tudja, már ez sokat segíthet egy kapcsolat kialakításában. Nagyon fontos azonban, hogy mikor próbálják meg a kapcsolatukat helyrehozni.

Én azt javasolnám pszichológusként, hogy egy bántalmazott helyzetből találkozni a bántalmazóval, akkor célszerű, hogyha a bántalmazott elég erős, stabil és felnőtt már ahhoz, hogy biztos lehessen benne, hogy tud egy felnőtt-felnőtt partneri találkozót létrehozni. Hogyha a bántalmazott úgy érzi, hogy ő erre nem képes, és nincs is ehhez segítsége, akkor nem hiszem, hogy a rossz élményeket kellene fokozni.

Abban az esetben pedig, hogyha van egy már régóta elvágott kapcsolat, akkor szinte mindig marad egy csomó kérdés, ami időnként elalszik, vagy kevésbé tűnik fontosnak, de bármely életesemény felerősítheti. Ilyen kérdés lehet például: hogy vajon miért volt ilyen az apám/anyám, ő hogyan emlékszik a történtekre? Most mit gondol rólam? Vajon időnként rákeres-e a neten, hogy mi van velem? Tehát a bántalmazottban időnként feljönnek olyan kérdések, amelyek még kínzóbbá válnak akkor, hogyha esély sincs megkérdezni, megbeszélni a őket és azokra visszajelezni. Amikor ezek a kérdések nem merülnek fel a bántalmazottban, akkor nehéz olyan motivációt találni arra, hogy miért menjek bele egy olyan helyzetbe, ami kétes kimenetelű. Ha jönnek ezek a kérdések, akkor viszont érdemes utánajárni, mert valószínűleg nem véletlenül jönnek, hanem a megnyugváshoz kellenek válaszok.

A másik szülő, a bántalmazást külső szemlélőként megélő szülő és a gyermek közötti kapcsolat helyrehozásához nagyon fontos, hogy a történtek ne minősüljenek tabunak. Ez azért is nehéz, mert nem csak a bántalmazottban vannak sérülések, hanem a szülőben is, hiszen neki feltételezhetően, bűntudata, sok kudarcélménye van amiatt, hogy a gyermekét nem tudta megvédeni.

Tehát az egy szerencsés dolog, hogyha egyszerűen mind a két szereplő még életben van, mert egy felnőtt-felnőtt kapcsolatban is lehet sok mindent törleszteni.

Természetesen azt a figyelmet, feltétel nélküli szeretetet, amit egy gyermeknek az élete első pár évében kellett volna megkapnia, azt nem lehet pótolni felnőttként. Egy csomó mindent azonban igen. Például vannak olyan kapcsolatok, ahol az édesapa a gyermek kiskorában eltűnik, aztán sok év múlva jelentkezik. Ez a kapcsolat, sohasem lesz egy olyan kapcsolat, mintha az apa ott lett volna a szülőszobától kezdve az egész gyerekkoron át, azonban lehet egy jó kapcsolat a saját műfajában.

dr. Kundrák Villő

villő fotóA folyóirat alapítója és főszerkesztője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának a doktorandusza, a Randstad Sourceright fejvadásza. A 2010-11-es tanév során Erasmus ösztöndíjának köszönhetően Madridban, az Universidad Pontificia Comillas de Madrid Egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. Ezt követően, az ‘SAAS Foundation’ ösztöndíjasaként 2012-ben szerezett jogi diplomát a skóciai University of Abertay ‘European Business Law’ szakán. Ugyanebben az évben a Fondation pour le droit continental ösztöndíjának jóvoltából lehetősége nyílt az Université Paris I Panthéon-Sorbonne Egyetemen jogot hallgatni. Második jogi diplomáját a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán szerezte 2014-ben. 2015-ben családi mediátor képesítést szerzett. Franciául, angolul, spanyolul felsőfokú szinten beszél. Országos bajnoki helyezett vívásban, valamint lövészetben. Szabadidejét futással, lovaglással, festészettel és utazással tölti, lehetőleg családjának, barátainak a társaságában.

 
adamA fotókat készítette: Fáczán Ádám

az ELTE-n és részben a lille-i Charles de Gaulle egyetemen végezte felsőfokú tanulmányait, diplomái szerint bölcsész, nyelvész, tolmács és fordító. Francia-, angol- és orosz nyelvtudását egy informatikai cégnél, munkájában is kamatoztatja, szabadidejében pedig négy éve a fotózásnak él. Autodidakta módon tanulta és tanulja továbbra is a fényképezést.
 Érdemes megtekinteni portfólióját: https://flickrock.com/134609939@N07