A címben megjelölt kérdésbe azt hiszem már minden olyan ember belefutott, aki valaha is igazán mélyen belevetette magát a párkeresés kihívásaiba.

Ha a végleteket nézem, akkor alapvetően két szélsőséges állásponttal találkoztam eddig: az egyik körülbelül így hangzik: “az a nő foglalt, akin fekszenek, miért ne fűzhetném az agyát főleg akkor, ha velem boldogabbá válhat?”, a másik meg valami ilyesmi: “tiszteletben kell tartani mások kapcsolatát, inkorrekt és gerinctelen dolog olyan valakinek csapni a szelet, akinek párja van”.

cheating

Szóval, a témához gyakran erkölcsi szempontok alapján közelítünk, és aszerint mérlegelünk leginkább, hogy a lelkiismeretünk mit szól ehhez a kérdéshez. Nem tisztem megítélni, hogy az Ön álláspontja helyes-e ebben a kérdésben. Semmiképp nem szeretnék moralizálásba kezdeni, főleg nem úgy, hogy nem ismerem a helyzetét.

Jómagam úgy gondolkodom erről, ha a kiszemelt házas és gyerekei vannak, nem szívesen járulnék hozzá egy család felbomlásához. Azonban, ha egy „szimpla” párkapcsolatról beszélünk és a hölgy úgy érzi, velem boldogabb lenne, miért ne válthatna? Még, ha fáj is, én ugyanúgy tiszteletben tartanám a másik ilyen irányú szabadságát. Én ezt tartom szeretetnek, nem a betegesen birtokló féltékenykedést, ahol akár a fenyegetőzésig is képesek vagyunk elmenni annak érdekében, nehogy lecseréljenek bennünket valaki másra. Bár az is lehet, hogy ez az én túlzott „lazaságom” ezen a téren, fenntartom a velem való „nem egyetértés” jogát az olvasónak.

Néha evolúciós irányból vizsgáljuk meg a felvetést: megéri-e olyasvalakinek csapni a szelet, aki egyébként foglalt? Annak a partnernek a megszerzését, aki társkapcsolatban él, nehezebbnek tarthatjuk, és úgy vélhetjük, hogy a kiszemelt alanynak különösen “értékesnek” kell lennie ahhoz, hogy megérje befektetni a szükséges energiát és persze még akkor sem mehetünk tutira, mert lehet, hogy nem szakít, nem válik el a másiktól. Nagyon sok esetben “rejtett egyezményeket” kötünk inkább, bízunk abban, hogyha mi kiteszünk magunkért, akkor megtörténik a csoda és egyszer csak bekövetkezik a felszabadulás. Érvelhetünk persze azzal is, hogy az “elkelt hús drágábbnak tűnik”, de a serpenyőnek másik oldala is van, történetesen az abban felgyűlt részünkről befektetett költségek.

És még itt sincs vége, mert a kapcsolatból kilépni szándékozó felet is ezer gát korlátozhatja. Önmagában akár már maga a szégyennel és bizalmatlansággal teljes tudat azt illetően, hogy mit gondolunk mi ő róla, azok után, hogy összejött velünk, elhagyva az exét? Bízunk-e majd abban, hogy velünk nem teszi meg ugyanezt? Nem tartjuk-e ezért etikátlannak? És még számtalan ehhez hasonló kérdés vetődhet fel benne.

szerelmiharomszog_blogA morális érvek mellett – amik természetesen igen fontosak egy ilyen helyzetben – a következő szempontot ajánlom megfontolásra, ha azon morfondírozik belekezdjen-e a foglalt célszemély meghódításába, vagy folytassa-e az ostromot akkor, ha már egy ideje benne van a „harcban”. A családterápiában használnak egy úgynevezett “trianguláció” nevű fogalmat. Ez nagyon egyszerűen azt jelenti, hogy egy kétszereplős, az egyensúlytalanság bizonyos jegyeit magán viselő rendszerben (gondolhatunk itt most arra a párra is, akik közül az egyik a mi hőn áhított lovagunk vagy úri hölgyünk), egy harmadik fél vagy tényező bevonása hozza meg a stabilitást (ami persze ebben az esetben korántsem egészséges egyensúlyt feltételez). Továbbgörgetve ezt, magát a képletet alkalmazhatja az ismerkedésre is, nemcsak a párkapcsolatokra.

Ha ilyesmibe kezd, arra mindenképp érdemes odafigyelnie, hogy „triangulálódott”-e valamilyen módon.

Hogyan történhet meg ez a bizonyos “háromszögeződés”? Íme, néhány példa.

  • az elhanyagolt, valamilyen érzelmi és szexuális igényeket nélkülöző, vagy egyszerűen csak kicsit unatkozó másiknak borzasztóan jól esik, hogy észrevették, hogy kívánatosnak és érdekesnek látják, erre a flörtre rejtett módon bíztatja is Önt, de esze ágában sincs felbontani a kapcsolatát;
  • az előző példa elég klasszikus a “jófiú-jó kislány” típusú játszmáknál is, ahol a bevont külső személy (aki reménytelenül bizakodik abban, hogy hódításáért és kedvességéért cserébe neki is jár majd valami) folyamatosan empátiára és együttérzésre van használva;
  • az izgalmakat és kalandokat nélkülöző párkapcsolatban élő félnek fantáziabeli kielégülést jelent, ha szexuális víziókat táplálhat valakiről, de a határokat mégsem lépi át;
  • az elköteleződési problémákkal küszködő alany a párkapcsolatban megtart bennünket lehetséges pályázóként, de ennek a potenciális, mégis hamis esélynek a megadása jelenti számára pont azt a látszólagos biztonságérzetet, ami “megmenti” őt attól, hogy ténylegesen elköteleződjön jelenlegi társával, egyúttal gátolja is abban, hogy szakítson, és határozottan minket válasszon;
  • hogy legyen itt egy még cifrább példa lábjegyzetként: akivel mi szeretnénk összejönni, az másra (szintén elérhetetlenül) vágyakozik és eme sikertelenségét kíméletlen erővel kompenzálja a mi kitartó jelenlétünk (amit persze nem fog meghálálni azon a módon, ahogy az Önnek jól esne).

Hogyan nézhet ki ez egy társkapcsolatban? Lássunk egy példát erre is.

  • egy, az előbbiekhez hasonló kapcsolatban megtörténik a megcsalás is, de ezt nem követi szakítás (azért, mert a kóros egyensúly és stabilitás ebben a szituációban pont a szerető jelenlétével születik meg, sokszor még akkor is, ha a viszony egyébként eltitkolt – pl. a férj, feleség otthon kedvesebb, toleránsabb lesz, és kevésbé piszkálja a partnert, emiatt úgy tűnik, mintha kettejük között nagyobb kiegyensúlyozottság uralkodna)

Fogalmazhatnánk úgyis, hogy a fenti helyzetek a játszmák valamilyen formáját idézik elő. A példákat a teljesség igénye nélkül gyűjtöttem, azok szabadon kiegészíthetőek a bemutatott logika felhasználásával.

Nem ítélem el azt, aki azáltal találja meg a boldogságot, hogy “kiszed” egy bizonyos valakit egy egyébként adott esetben ténylegesen működésképtelen viszonyból. Sőt, nemegyszer egy új románc jelentheti valamilyen haldokló és reménytelenül problémás együttlét végét.

Azonban, ha megjelenésünk nem indít el előbb-utóbb valamilyen produktív változást, és le se ráztak bennünket azzal, hogy egyértelműen határt állítottak felénk a “köszönöm, boldog vagyok, nem szeretném viszonozni az érdeaklődésed” visszajelzéssel, akkor érdemes feltenni a következő kérdést:

Nem vált-e Ön is ennek a rendszernek valamilyen nem éppen hálás kiszolgálójává és működtetőjévé?

Lázár Gergely

dsc_6376Az ELTE Tanácsadás-és iskolapszichológia szakirányán szerezte pszichológus diplomáját. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végez tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkája során többféle módszert is alkalmaz. Vállalkozói tevékenysége mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozik, ahol rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerül szembe.
A „Jog és pszichológia” folyóirat számára elsősorban társkeresés, párkapcsolat, önmegismerés témában készít írásokat, melyek az Ön nézőpontjához, élettapasztalatához, gondolkodásmódjához friss szempontokat adhatnak, és új perspektívákat nyithatnak meg.
Honlapja: https://www.gery.hu/