Előző cikkünkben szóba kerültek a közelmúlt terrorcselekményei, valamint arról beszélgettünk Andrással, hogy mi állhat a hátterében annak, hogy valaki inkább pusztít, mint épít. Beszélgetésünk következő részében a tragikus események túlélőivel foglalkoztunk, és engem főleg az érdekelt, hogy hogyan tud valaki megküzdeni azzal a helyzettel, amikor „túlél” másokat, azaz hogyan tudja feloldani a „túlélők bűntudatát”?

feldmar-andras-2

Az orlandói mészárlással kapcsolatban felmerült bennem egy kérdés, ugyanis egy ottani túlélő azt nyilatkozta: „túlélés bűne óriási súlyként nehezedik rám”. Honnan ered ez a bűntudat, és szerinted hogyan lehet feloldani?

Egy Lifton nevezetű pszichiáter írt erről a jelenségről egy könyvet, azt el lehet olvasni. Ő elment Hirosimába, és ha ez a jelenség létezik, akkor ott biztos, hogy megjelent. Ha négyen szomszédok vagyunk Hirosimában, és csak én maradok életben a bomba ledobása után, akkor teljesen természetes gondolat, hogy „miért én?”. És ha szerettelek titeket, akkor az is természetes, hogy azt gondolom, hogy „inkább haltam volna meg én, és maradtatok volna ti életben”. Az ember mindig meg akar érteni mindent, mert azt akarja, hogy legyen értelme az életnek. A titok az, hogy nincs értelme az életnek, de ezt senki nem akarja tudni. Ha lenne értelme az életnek, akkor mindenkinek azt kéne csinálnia, ami értelmessé teszi az életet. De nincs értelme az életnek.

Te felelsz azért, hogy értelmet adj az életednek.

Az univerzumban nincs értelem. Az univerzum pontosan úgy működne szerintem, mint most, akkor is, ha egy ember sem élne. Az univerzumot nem érdekli, hogy mi mit csinálunk. Minden meg van engedve. Van egy kapcsolódó magyar történet, azt hiszem, Ottlik írta: egy ember minden reggel ugyanabban az időben kel fel, ugyanúgy megy munkába, és a villamoson mindig ugyanazokkal az idegenekkel utazik együtt. Ezek az idegenek egy idő múlva ismerőssé válnak, hiszen minden reggel ugyanazokkal az emberekkel utazik munkába és jön vissza a munkából. Egyszer lekési a villamost, mert megvágja magát borotválkozás közben, és el kell állítania a vérzést. Az a villamos, amivel ő a munkába ment volna, egy autóbusszal karambolozik, és nagyon sok ember meghal a villamoson. Ez az ember az egész életét azzal tölti ezután, hogy nyomoz azok után az emberek után, akik ezen a villamoson utaztak. Megkeresi a családjukat, megismeri a történetüket, de nem érti, hogy neki miért kellett túlélnie, és ezeknek az idegeneknek miért kellett meghalniuk. De nincs miért. Nincs oka. Auschwitz után azoknak, akik visszajöttek, néha nagyon nagy bűntudata volt, hiszen 6 millió zsidót elégettek, és akkor sokan úgy gondolták, hogy „miért élek én, amikor annyian meghaltak?”. Az anyám másfél évet töltött Auschwitzban. Három és fél éves voltam, mikor elvitték, ötéves, amikor viszontláttam. Amikor visszajött, sokan gyanakodva néztek rá. Vajon hogy érte ő azt el, hogy visszajött? Vannak emberek, akik rosszat sejtettek. Talán valaki más kárára engedték őt el? Hogyhogy te túlélted, amikor tízen körülötted meghaltak? A valóság az, hogy ennek sincs értelme. Annak sincs értelme, hogy mi most itt együtt vagyunk.

A „túlélők bűntudatát” le lehet valahogy vetkőzni?

feldmar-andras

A bűntudatnak is több fajtája van. Amikor rosszat teszek, akkor bűntudatom van, és ezt nagyon egyszerű megszűntetni. Egyszerűen megfordulok, és nem teszek rosszat többé. És akkor többnyire mindenki megbocsát. A görög isteneket sem érdekelte, hogy mit csináltál, az a fontos, hogy hagyd abba. Ez sokszor így működik a valós életben is. Annak a fajta bűntudatnak, hogy miért élek én, mikor az ikertestvérem meghalt, nem lehet vége soha. De a bűntudatot kicserélhetem hálára például. Ugyanezt lehet tenni a szorongással is. Ahelyett hogy szorongok, hogy mi lesz, lehetek hálás azért, ami éppen van. Amikor a gyerekeim kicsik voltak, ahelyett hogy szorongtam volna, hogy mi történhet velük, amikor nincsenek velem, minden este, amikor nem hallottam rossz hírt, úgy gondoltam, hogy élnek, és akkor hálás voltam. Tudtam a hálát gyakorolni. Az ember érzelmileg olyan kicsi, hogy nem tud egyszerre két dolgot csinálni. Amikor hálás vagyok, akkor nem szorongok, és nincs bűntudatom. Lehet a hálát gyakorolni, és egyszer csak azon kapom magam, hogy nincs bűntudatom. Ha le tudok ülni a zongorához Bachot játszani, akkor nincs bűntudatom és nem szorongok, mert éppen benne vagyok a pillanatban, egy vagyok a zongorával, a darabbal, Bachhal és a világmindenséggel.

Szalay Dániel

14489809_1791174061151268_1787588836_oa Jog és Pszichológia folyóirat állandó szerzője, az ELTE PPK Pszichológia szakán szerzett diplomát, előtte az MZTSZ Kőbányai Zenei Studió növendékeként zenét tanult. Jelenleg a Randstad Sourceright fejvadászaként dolgozik, angolul és németül felsőfokú szinten beszél, mindennapos munkájában nagy szerepet játszanak az idegen nyelvek. Szabadidejét zenéléssel, olvasással és utazással tölti.

 

Ádám fotóA fotókat készítette: Fáczán Ádám
az ELTE-n és részben a lille-i Charles de Gaulle egyetemen végezte felsőfokú tanulmányait, diplomái szerint bölcsész, nyelvész, tolmács és fordító. Francia-, angol- és orosz nyelvtudását egy informatikai cégnél, munkájában is kamatoztatja, szabadidejében pedig négy éve a fotózásnak él. Autodidakta módon tanulta és tanulja továbbra is a fényképezést.
 Érdemes megtekinteni portfólióját: https://www.flickr.com/photos/134609939@N07/