Talán evidensnek tűnő szempont, hogy utólag nem érdemes azon rágódni, hogy a múltban „hogyan kellett volna” másképp döntenünk, ugyanis ezen nem áll módunkban változtatni. Ha szeretnénk, hogy a „depresszivitás” elhatalmasodjon rajtunk, akkor célravezető lehet, minél többször olyan elvárásokat támasztani magunkkal szemben, ami a korábbi tetteink megváltoztatására irányul és jó alapot szolgáltat az önvádhoz.

photo-1468272240963-b147baaa2076

Milyen más érvek vannak amellett, hogy a címben megfogalmazott kérdés nem segít bennünket? (Amellett, hogy irreálisan a másikra helyezi a kapcsolati felelősséget és egyoldalúvá teszi a viszonyt.)

Ha megfelelő emberismerettel bírunk, felfedhető némileg a másik személyiségének árnyoldala, de nem egy egyébként számunkra zavaró és problémásnak tekinthető magatartás lehet, hogy nem is válik nyilvánvaló addig, amíg meg nem születik a kötődés társunk és mi közöttünk. Néha az autóvásárlás példázata jut eszembe, amikor erről elmélkedem. Elhívunk magunkkal egy szakit, akit megkérünk, vizsgálja át a modellt, kikérjük a kereskedő véleményét, hogy a céljainknak milyen típus felelne meg a legjobban és bízunk abban, hogy nagyobb csalódások nem fognak bennünket érni. A szerelemben viszont nem lehet tutira menni. Nemegyszer magunkon is meglepődhetünk olyankor, ha a kötődés következtében olyan intenzív regressziót élünk át (regresszió: a személyiségünk fejlődési állomásainak egy korábbi szintjére esünk vissza érzelmileg és onnan reagálunk, népszerűbben fogalmazva: „lemegyünk gyerekbe”), hogy magunkra sem ismerünk és tapasztalhatjuk ugyanezt a másik oldalról is. Megjegyzem, lényegesen egészségesebb is egy olyan viszonyulás, mely nagyjából arról szól, hogy találkozunk valakivel, aki többé-kevésbé „normálisnak” tűnik és bízunk abban, hogy óriási meglepetések nem fognak bennünket érni (szemben a „másik nemben bízni nem lehet” és a „készüljünk a legrosszabbra” attitűdnél)

Emellé tenném azt is, hogy a párválasztási döntéseink mögött meghúzódó motivációs erők legnagyobb része tudattalan. Így eme tételből kiindulva (hacsak nem vagyunk olyan józanok, mint Lacika a kölyökpezsgő után), egy jórészt „tudattalan” döntésért igen irreális elvárás utólag tudatosan számon kérni magunkat. Tanulni nyilván lehet belőle, erre szolgál az önismeret. Azt gondolom, a társválasztás életünk egyik legkövetkezetlenebbnek tűnő területe, igen gyakran még ostorozzuk is egymást vagy a másikat azért, hogy „már megint egy ilyen palit/nőt voltál csak képes találni magadnak?”

Hasznosabb lehet ehelyett a „mi az, amit még mindig tanulok ezektől az egyébként hasonló partnerektől?” kérdés.

Ebből még profitálhatunk is, főleg, ha ténylegesen kutatni kezdjük a válaszokat.

A photo by Julia Caesar. unsplash.com/photos/DpoMKEARZe4

Évekre sincs szükség ahhoz, hogy felismerjük, hogy párkapcsolatunkban egy érzelmileg erősen érintett szituációban mennyire nem „tisztán” viselkedhetünk. Például egyik pillanatban sértett dühből kiabáljuk le a partnerünket, mire egy óra elteltével felnőtt „énállapotban” (a tranzakcióanalízis használja ezt a kifejezést arra utalva, hogy különböző helyzetekre egyszerre reagálhatunk szülő, felnőtt és gyermek minőségből is) csodálkozunk azon, mitől olyan zárkózott a társunk, hiszen mi nem is csináltunk semmi rosszat. Valóban, időnként szinte „elfelejtjük”, hogy énünk kevésbé tudatos részei miféle magatartásra sarkallnak bennünket.

Mi van azonban olyan esetekben, ha valójában nincs is semmilyen „probléma” a párjával, egyszerűen csak beköszöntött a kapcsolatukba a „kölcsönös neurotikus allergia” állapota, más szóval, most kezdik gyakorolni azt, hogyan is menjenek egymás idegeire?

Erről fog szólni cikkem folytatása.


Lázár Gergely
Az ELTE Tanácsadás-és iskolapszichológia szakirányán szerezte pszichológus diplomáját. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végez tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkája során többféle módszert is alkalmaz. Vállalkozói tevékenysége mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozik, ahol rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerül szembe.
A „Jog és pszichológia” folyóirat számára elsősorban társkeresés, párkapcsolat, önmegismerés témában készít írásokat, melyek az Ön nézőpontjához, élettapasztalatához, gondolkodásmódjához friss szempontokat adhatnak, és új perspektívákat nyithatnak meg.
Honlapja: https://www.gery.hu/