Hétköznapok pszichológiája

Kapcsolataink érzelmi bankszámlája

2016.11.27. • By

Amikor az ember kap egy nagy ajándékot, és úgy érzi, nem tudja kellőképpen viszonozni, nagyon kényelmetlenül érzi magát.

Miért is? Mert ha kapunk valamit, hirtelen úgy érezzük, le vagyunk kötelezve, a másik ettől fölénk került, és az adósává váltunk. Ezzel az ideiglenes státuszvesztéssel jár az elfogadás. Azért mondjuk vagy fejezzük ki azonnal, hogy „köszönöm”, mert ezzel is törlesztünk valamennyit. Ám még mindig ott a vágy bennünk, hogy mi is adjunk, ha lehet, egy kicsivel többet. Ha ez megtörténik, jól érezzük magunkat. Kiléptünk az adós szerepéből, most azzal a kicsivel többel mi tettük a másikat adósunkká.  Mi kerültünk úgymond felülre az adok-kapok libikókáján. Ám a mérleghinta – már ha jól működik egy kapcsolat – nem áll meg. Most a másik fogja viszonozni, amit visszakapott, talán ő is többet ad, mint amennyit mi adtunk neki, és máris átlendül a hinta, ismét mi vagyunk alul. Az ugyanis, hogy ki mennyit ad és kap, bármilyen kapcsolatról legyen is szó, pontosan könyvelődik. Könyvelődik kicsiben és nagyban, párkapcsolatban, munkakapcsolatban, barátságban, szomszédságban egyaránt.

3rewf5rp4jo-evan-kirby

Az adok-kapok tánca

A tapasztalatok szerint az adok-kapok mértékétől függ az, hogy milyen boldognak élik meg a felek a kapcsolatukat. Ha kevés figyelmet, szeretetet, törődést adnak egymásnak, akkor kicsi a boldogság. Minél nagyobb az amplitúdó, minél élénkebb az adok-kapok tánca, annál boldogabbnak, beteljesedettebbnek érzik a kapcsolatot. Ám van ennek egy hátránya is: minél többet adok és kapok, annál jobban elveszítem a függetlenségemet és kötődöm bele a kapcsolatba. Aki a szabadságát akarja megőrizni, jobban teszi, ha csak nagyon keveset ad és fogad el, és a szabadságért cserébe lemond erről az életet adó áramlásról.

Az egyenrangú kapcsolat

Amíg mozog a mérleghinta, és a részidőket összeadva közel annyi ideig van fent az ember, mint ameddig lent, addig élvezetes a játék. Mint ahogy a játszótéren vége a jókedvnek, ha az egyik gyerek lent lefogja a mérleghintát, a másik meg fennreked, a felnőttek között is bajba kerül a kapcsolat, ha leáll a mozgás. Ha a párkapcsolatban az egyik főleg ad, a másik főleg kap, akkor megváltozik a kapcsolat minősége. Az egyik szülőszerűvé, a másik gyerekszerűvé válik, és nagyon eladósodik. Az adós pedig ritkán táplál pozitív érzelmeket a hitelezője iránt.

Előfordul, hogy az egyik fél megbetegszik, vagy bajba kerül, és egy ideig rászorul a másikra. Ha a kapcsolatban addig jól működött a mérleghinta, akkor könnyű elfogadni a pillanatnyilag viszonzás nélküli támogatást, mert előre lehet tudni, hogy a helyzet rendeződése után a számla is rendeződni fog.

Lekötelezlek, hogy kelljek

Sokan azzal akarják bebiztosítani a helyüket egy kapcsolatban, hogy túl sokat adnak a másiknak. Ők a „jók”, ők vannak felül a mérleghintán. Adnak, és nem fogadnak el viszonzást, majd megint adnak, és így egyre feljebb és feljebb kerülnek a másik fölé. A másik meg közben áll, és néz onnan lentről felfelé. A viszonzás és kiegyenlítés reménytelen, egyre kisebbnek és kisebbnek érzi magát. Végül már csak egy út marad számára, el, kifelé abból az adósviszonyból, ami egykor kapcsolatnak indult.  Az az elképzelés, hogy „ha nagyon sokat adok, akkor kelleni fogok”, tönkretette a kapcsolatot. Ha valaki csak ad, és nem hajlandó kapni is, akkor egy idő után a többiek már nem akarnak tőle többet, mert nem viselik el az adós fölérendeltségét. És akkor az, aki addig csak adott, feláldozva közben a saját érdekeit is, fájdalommal tapasztalja, hogy „már megint így járt”, pedig úgymond mindent megtett a másiknak.

Aranyszabály: csak annyit adjunk, amennyit a másik viszonozni tud

És persze annyit, amennyit el tudunk fogadni viszonzásképpen. Hogy mekkora az elfogadható mennyiség, azt az ember az eredeti családjában tanulja és szokja meg. Az egyik családban úgymond mediterrán stílusban élnek, gyakran és sokat adnak egymásnak, hangosan, nagy gesztusokkal kísérve. A másik család visszafogottabban él: keveset ad és kap, azt is halkan és ritkán. A két véglet között pedig ott van a rengeteg variáció. Ha sokat adunk valakinek, aki a kevéshez szokott, az úgy érzi, elárasztják, menten belefullad a sok szeretetbe, és elmenekül. Ha próbálja is viszonozni, csak annyit tud visszaadni, amennyi a természetéből és a megszokott mértékből adódóan kitelik tőle.

e6_96lxv2me-chad-madden

Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel

Nemcsak jót adunk embertársainknak és szeretteinknek, hanem – szándékosan, vagy anélkül, hogy akarnánk – rosszat is. Aki megbánt, az a másik alá kerül a mérleghintán, a sértett fél pedig fölötte áll. Ha itt megáll a hinta, nem tud tovább működni a kapcsolat.

„Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy lássa, hogy sírok.” – hallani sokszor, gondolván: ameddig én vagyok ott fent a megbántott szerepében, sajnálhatnak, sajnálhatom én is magam, és a másik láthatja, hogy mit tett. Ám csak egy ideig, mert ugye az adós előbb-utóbb lelkileg vagy fizikailag is távozik a kapcsolatból.

Úgy menthetjük meg a kapcsolatot, ha visszaadjuk a kapott rosszat – csak valamivel kevesebbet, mint amennyit kaptunk. Ha megdobtak kővel, dobjuk vissza kenyérrel. Az a régi kenyér még nem az az adalékanyagokkal dúsított BL200-as finomított fehérlisztből készült szivacs puhaságú valami volt, mint a mai. Ha nem is koppant akkorát, mint a kő, alkalmas lehetett az instrukció betartására: valami puhábbal ugyan, de visszadobni kötelező, hogy az a másik kiszabaduljon a „bűnös” szerepéből, és ismét egyenes háttal és emelt fővel tudjon ránk nézni.

Visszaadás helyett ’megbocsájtás’

Sokan félnek a konfliktustól, a tisztázástól, talán attól is, hogy ellenvélemény esetén elveszítik a kapcsolatot. Ezért úgy próbálják megoldani a helyzetet, hogy „megbocsájtanak” – ezzel is biztosítva a morális fölényüket. Ám ez nem a kapcsolatba befelé, hanem abból kifelé hajtja az elkövetőt, aki inkább keres magának egy új partnert, akivel tiszta lappal indulva egyenes háttal próbálkozhat újra.

A szülő ad, a gyerek kap – és majd a saját gyerekének adja tovább, amit kapott.

Bár a szülőnek sok öröme lehet a gyerekben, és vissza is kap tőlük valamennyit, soha nem billen át a mérleghinta a másik állásba. A gyerek a szülővel szemben mindig adós marad. Lehet, hogy ez a tény is segít abban, hogy el tudja majd hagyni a szülői házat. Az a helyzet megoldása, hogy a gyerek a saját gyerekének adja tovább mindazt, amit kapott. Ha pedig nincs gyereke, akkor úgy él, hogy sok más embernek haszna és öröme legyen a létéből.

Dr. Angster Mária

portretwww.angstermaria.hu

FIGYELEM! Korhatáros tartalom!

Olyan elemeket tartalmazhat, amelyek a hatályos jogszabályok kategóriái szerint kiskorúakra károsak lehetnek. Ha azt szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz erről a számítógépről kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot!  Ha elmúltál 18 éves, az "Elmúltam 18 éves" gombra kattinthatsz és a tartalom a számodra elérhető lesz. Ha nem múltál el 18 éves, kattints a "Nem múltam el 18 éves" gombra; ez a tartalom a számodra nem lesz elérhető.