Ha még emlékszik a korábbi cikkem témájára („Tényleg látnia kellett volna előre milyen ember a párja?”), akkor ott arról írtam hosszasan, hogy a másikkal kapcsolatban sok felismerés levonására elég kicsi lehet az esélyünk akkor, mikor még csak ismerkedünk egymással. Nemegyszer hosszú idő telik el addig, mire észrevesszük a felkiáltójeleket. Ezért utólag nem érdemes hibáztatni magunkat. Mi van azonban azokban az esetekben, ha ezeknek az óriási „problémáknak” valójában nem is kellene, hogy ellehetetlenítsék a két embert egymástól?

f5htti4hlv4-alejandra-quiroz-1

Ha nem azon van a hangsúly, hogy a másik „miért olyan, amilyen”, hanem, hogy miként is hozunk létre mi ketten egy olyan rendszert, amiben szisztematikusan kikészítjük magunkat. Ennek persze nem kell így maradnia, hiszen, ha idővel megtanulunk egymáshoz alkalmazkodni, képessé válhatunk arra, hogy egy mélyebb megértésen keresztül kezelni tudjuk társunk számunkra kellemetlenebb arcait is.

Pál Ferenc atyától hallottam először a „kölcsönös neurotikus allergia” fogalmát, ami körülbelül ezt a jelenséget írja körül. Mi ennek a lényege: az idealizált fázisból eljut a viszonyunk egy olyan szintre, mikor találkozunk a partner személyiségének általunk kevésbé elfogadható részeivel és ezek alapján démonizálni kezdjük őt. Sőt! Nem is kell feltétlenül olyasmivel szembesülnünk, ami nem volt előtte nyilvánvaló, bőven elég, ha a társunk korábbi értékeinek árnyékát ismerjük fel:

Így lehet a megfontoltságból fárasztó bizonytalankodás, a ragaszkodásból fojtogató féltékenység, a határozottságból pedig erőszakos diktátorkodás, amiben kevéssé veszik figyelembe a szükségleteinket.

Nagyon lényeges, hogy pont MI és pont ÚGY leszünk egymás számára terhesek, ahogy mások erre nem lennének képesek együtt. Hiszen minden élettörténet, sors, sérültség speciális és egyedi, ezért lehetetlen, hogy egy, a miénktől különböző kapcsolatban is ugyanazon a módon alakuljon ki ez az állapot. Itt jön ki leginkább az, amit egy kedves pszichológus ismerősöm így fogalmazott meg: „mindennek általában története van, nem pedig oka.”

Hadd említsek néhány példát a „kölcsönös neurotikus allergiára”: (olyanokat, melyeket a saját életemből, munkámból, környezetemből vettem):

  • Egy nő apa nélkül felcseperedve például azt hozza magával, hogy szinte görcsösen “tapad” és intimitásszükséglete a végtelenség határait súrolja. A párja a gyerekkori babusgatástól totálisan megfosztva, felnőttként távolságtartó, autonóm személyiséget kiépítve, megfullad ettől a nyomástól. Az egyik attól őrül meg, ha becsukják előtte az ajtót, azzal a címszóval, hogy „egyedül akarok lenni”, a másik pedig a „kérlek, ölelj még, legyél velem nullától huszonnégyig, amikor csak lehet” kérlelésétől mászik a falra. Szóval pont azt várják egymástól, amire a másik „spontán módon”, természetéből fakadóan igen nehezen képes csak.
  • Vegyünk egy férfit, akit az anyja azzal „büntetett”, hogy csendben volt, megvonta magát érzelmileg fiától, amikor a gyerek valami számára nem tetszőt csinált. Tegyük most mellé a párját, akinek nem hagyták otthon, hogy határai legyenek és csak mondták és mondták megállás nélkül a szentenciákat a felmenők, terhelték, ahogy csak bírták. Képzeljünk el egy esti jelenetet, ahol a nő fáradt, a férfinek mondanivalója lenne, de a hölgy erre nem partner, ő csak egy kis kellemes összebújásra vágyik. A szorongás a „visszajelzéstől megfosztott” félben exponenciálisan növekedésnek indul és közléskényszere támad. Csak a verbalitásból érti meg, hogy szeretik. A kimerült szerelmének viszont pont ehhez van a legkevésbé kedve, és ahogy nyomják felé a szöveget, egyre leterheltebbnek éli meg önmagát.

Az is tapasztalat, hogy néha párunk „irritáló” magatartása önmaga szempontjából fejlődésnek tekinthető, mégis a kapcsolatra nézve hosszú távon ártalmas. Az első példára ezt levetítve, remek dolog, ahogy egyéni szinten vizsgáljuk, hogy hölgyiként harcol az ölelésért és nem hagyja maga előtt becsukni az ajtót (ahogy gyerekként nem volt kihez szólnia). Ugyanakkor könnyen lehet, hogy a férjét előbb-utóbb kikészíti ezzel.

ftw8adj5igs-hisu-lee

Mi lenne akkor a feladatunk?

A cél nem az, hogy belássuk, kivel is jöttünk össze “valójában”, majd magunk mögött hagyva a múltat, mindent felégetve lelépjünk, hanem, hogy mélyebben megértsük a társunkat és megtanuljunk a “realitáshoz mérten” együtt élni a sérültségeinkkel. Tehát a megoldás nem abban áll, hogy újra elismételjük a sérelmeinket, hanem, hogy beleülünk a partner „székébe”. Pl.: „Milyen borzasztóan érezhetted magad, amikor az anyád haragudott rád és órákig, napokig egy szót sem szólt hozzád.”

Ez az „idill” a legtöbb párkapcsolatban óhatatlanul beköszön és kezeletlensége nemegyszer vezet szakításhoz, vagy fájdalmas csalódásokhoz. “Ha képtelen vagy megérteni, mire is vágynék valójában (pedig még el is magyaráztam!), akkor nem te vagy az igazi, akkor nincs értelme folytatni”.

Egyik meggyőződésem, mikor párkapcsolatokról gondolkodom, hogy „csak abban a világban, lehet gyógyulni igazán, amiben előtte megsérültünk”. Szóval, ha a társunkkal előállíthatjuk a „kölcsönös neurotikus allergia” színterét (mely pozitívan átkeretezve pontosan azt a sérült gyermekkori légkört reprezentálja, amiben sebzetté váltunk), akkor ennek meghaladásával, szintet is léphetünk akár. Tehát, tulajdonképpen ez egy hatalmas lehetőség a személyiségfejlődésre. Azonban mindehhez meg kell változnunk.

Hogyan?

A második történetet előhozva: például úgy, hogy képessé válunk elviselni a „csend szorongatását”, és átértelmezzük mindezt, idővel nem megkérdőjelezve a partner felénk való szeretetét, de egyúttal a kimerült, magát szétgürizett félnek is fontos észrevennie, hogy a férfi a megerősítés kérésével nem ellene dolgozik, hanem magáért tesz valami olyat, amire korábban nem volt képes.

Lázár Gergely

dsc_6376-200x300

Az ELTE Tanácsadás-és iskolapszichológia szakirányán szerezte pszichológus diplomáját. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végez tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkája során többféle módszert is alkalmaz. Vállalkozói tevékenysége mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozik, ahol rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerül szembe.
A „Jog és pszichológia” folyóirat számára elsősorban társkeresés, párkapcsolat, önmegismerés témában készít írásokat, melyek az Ön nézőpontjához, élettapasztalatához, gondolkodásmódjához friss szempontokat adhatnak, és új perspektívákat nyithatnak meg.
Honlapja: https://www.gery.hu/