Manapság azok is gyakran hallanak az önismeret fontosságáról, akik nem járatosak a pszichológiában, és nem is érdeklődnek a lélektani témák iránt. Televízióműsorok, újságcikkek szólnak arról, hogy mennyire lényeges, hogy minél alaposabban megismerjük önmagunkat, tréningek sokasága tűzi ezt ki céljául. Miért tulajdonítunk ennek ekkora jelentőséget, miért annyira fontos az önismeret? Ebben a kétrészes cikkemben erre a kérdésre igyekszem választ adni.


A pszichológiai tanácsadás során szinte minden kliensemet megkérem, hogy jellemezze önmagát, mutatkozzon be röviden, mondja el, milyen ember ő. Ez a kérdés a legtöbbjüket igencsak meglepi. Sokan az őket leginkább jellemző személyiségvonásokon is hosszasan gondolkodnak, de akadnak olyanok is, akik hirtelen egyetlenegy tulajdonságukat sem tudják megnevezni. Ez azért meglepő, mert valamilyen képe mindenkinek van önmagáról, de úgy tűnik, ennek a legtöbb ember alig van tudatában. Énképpel rendelkezik ugyan, de korlátozott a rálátása; az önismeret fejlettségi foka nem éri el az önjellemzéshez szükséges tudatossági szintet. A személyiségfejlődés útján a megalapozó első lépést tehát azoknak a jellemvonásoknak az azonosítása jelenti, melyekkel rendelkezünk, és amelyekkel ezáltal hatunk a környezetünkre is.

A valódi önismeret azonban ennél jóval több. A gyakran megnyilvánuló és könnyűszerrel megfigyelhető tulajdonságaink többnyire meglehetősen felszínes jellemzőink. Némi önmonitorozás eredményeképpen el tudjuk mondani magunkról, hogy általában kedvesek vagy morcosak, szorgalmasak vagy lusták, rugalmasak vagy rugalmatlanok vagyunk. Ezek a könnyen megragadható és azonosítható jellemvonásaink azonban személyiségünknek a felszínes rétegét képezik, és általában akaratlagosan alakíthatóak, formálhatóak. Az esetek többségében nyers modorú, morcos ember például időnként viselkedhet kedvesen, ha a helyzet (és/vagy az érdeke) úgy kívánja. Tudatos megnyilvánulási módunk tehát könnyen szabályozható, ugyanakkor felszínes, energiájukban lefokozott jellegükből fakadóan az akaratlagos viselkedésformák jóval kisebb sorsteremtő erővel bírnak, mint a mélyebb rétegekben meghúzódó és többségükben tudattalan személyiségjegyeink.

„Én mindenkihez kedves vagyok, mégis sok bántásban van részem”, „teljes erőbedobással dolgozom, mégsem becsülnek meg”, „mélységes odaadással fordulok partnereim felé, ennek ellenére mindegyik párkapcsolatom szakítással végződik” – számtalanszor hallunk vagy akár mondunk ilyen, és ezekhez hasonló mondatokat. A panaszkodó személy tudatos énképe szerint ő kedves, rendes, odaadó, szorgalmas, korrekt stb. – mégis mindig rajta csattan az ostor. Ennyire igazságtalan lenne a világ? Vagy valami egészen más áll a háttérben?

Az akaratlagos viselkedés szintjén az illető személy lehet ténylegesen olyan, amilyennek tartja magát. De gondoljunk csak bele: mosolyogni akkor is tudunk, ha szétvet bennünket a feszültség, segítő kezet annak az embernek is nyújthatunk, akit a pokolba kívánunk. Nem könnyű megtenni, de ha igazán akarjuk, képesek vagyunk rá. Cserébe természetesen hasonlóan kedves, segítőkész hozzáállást várunk el. De nem azt kapjuk. Miért? És mi köze van mindennek az önismerethez? A cikk második részében ezekre a kérdésekre adok majd választ.

Bakos Adolf

Pszichológus, weboldala:  www.stresszdoki.com.
Diplomáját 2006-ban szerezte a Szegedi Tudományegyetemen. 2013-ban indította útjára a Stresszdoki Programot, amellyel elsősorban a szorongásos panaszokkal (pánikbetegség, generalizált szorongás, kényszeres zavarok) küzdő embereknek nyújt segítséget. Blogjában kötetnyi írás, több videó és hanganyag található, melyek kiemelt témája a szorongásoldás mellett az általános közérzetjavítás, a kiegyensúlyozott lelkiállapot elérése. Egyénre szabott online pszichológiai-életvezetési tanácsadást is vállal.