Pár hónapja történt meg egy tanácsadás alkalmával, hogy azt jeleztem vissza az egyik kliensemnek, aki épp párkapcsolati problémájával küszködött és a viszony véget vetésével presszionálta partnerét, hogy: „Jól gondold meg, miket mondasz. Szakítással fenyegetni olyan, mint orosz rulettezni. Egyszer elsülhet az a pisztoly.”

Semmiképp nem lenne szerencsés, ha félreértené az állításom: nem tartom szélsőséges viselkedésnek azt, ha valaki a párkapcsolatában fontolóra veszi az elszakadást, mint opciót. Sőt, van olyan helyzet, amiben indokolt lehet az, hogy kimondjuk: „úgy érzem, érdemes lenne átgondolnunk annak a lehetőségét, hogy külön folytatjuk az utunkat”.

Ez fájó és nehéz lépés, a vállalása pedig komoly következményekkel járhat. Nem elég, hogy nekünk kellemetlen szembesülni azzal a veszteséggel, melyet ebben az esetben mi idézünk elő, még a másik iránt tanúsított felelősségérzetünkkel is el kell számolnunk. Nem beszélve arról, hogy valamilyen stratégiára is szükségünk lehet ahhoz, hogy átgondoljuk, hogyan is lesz az a bizonyos hogyan tovább egyedül?

A szakítás így véleményem szerint semmiképp nem bagatellizálható el és dobálható kedvszerűen, indulatainktól feltüzelve, abból a célból, hogy hatást gyakoroljunk a partnerre.

Milyen stílusban szokás a szakítás ütőkártyát lobogtatni?

Például „véglegesnek” hangzó, kategorikus formában, úgy, hogy valójában csak az érzelmeink vezérelnek bennünket („Elegem van belőled, befejeztem!”). Tűnhet határozott vészjósló fenyegetésnek, amikor tehetetlenségünkben kifakadunk és belemarunk a másikba („Ha még egyszer ezt csinálod, elhagylak!”), de előkerülhet ködös utalgatásként is, amiben indirekt módon juttatjuk a párunk tudomására potenciális, de még tudatosan meg nem megfogalmazott szándékunkat („Ha esetleg valaki mással leszel majd együtt, vele azért ezt ne így és így közöld.”)

A példák száma természetesen végtelen.

Vizsgáljuk most meg azt, hogy mit is okozunk vele a kapcsolat rendszerében, ha nem megfontolt, átgondolt alternatívaként tálaljuk a szakítást, mint opciót a másiknak. Vegyünk sorra 10 érvet amellett, miért is érdemes hanyagolnia ezt a magatartást.  

  1. Azt üzenhetjük vele, hogy nem vagyunk elkötelezettek a társunk irányába. Az elköteleződés önmagában felismerhető arról, hogy konfliktusaink során teljesen más „megküzdési módokat” alkalmazunk, szemben azzal, ha mindez hiányzik a kapcsolatunkból. Ha már valamelyikünk rejtetten azt kommunikálja, hogy „véget érhet a románc”, akkor törvényszerűen megjelenhet a bizonytalanság. Érdemes építeni rád, erre a viszonyra? Van egyáltalán közös jövőnk? Mi lesz akkor, ha még megterhelőbb helyzet elé sodor bennünket a sors és ott hagysz majd magamra az egyébként mindkettőnket érintő problémáinkkal?

Kérheti a társától azt, hogy „ne haragudj, de most egy napig inkább hozzám se szólj”, miközben szerette tudja, hogy biztos lehet abban, hogy az Ön fejében ezzel egy időben meg sem fordul a szétválás gondolata.

(A párterápiákban gyakran használják például a „csukott ajtó” módszert, melynek lényege pont abban áll, hogy még a terápia tart nem lehet például szétköltözni, tehát más megoldást kell találni a feszültségek kezelésére.)

  1. Játszmákat alakíthatunk ki: Ha én vagyok a dominánsabb kettőnk közül és érzem, hogy te függsz tőlem jobban, majd meglebegtetem előtted a párkapcsolat felbontásának tervét, akkor elérhetem azt, hogy te alám rendelődj. Ezzel a helyzettel innentől akár vissza is élhetek, mint egy kegyetlen szülő, aki a szeretetének megvonásával bünteti a gyerekét abban az esetben, ha az nem az elvárásainak megfelelően viselkedik. „Nem engedsz el a barátaimmal bulizni? Nincs kedved összebújni velem este? Semmi gond, nem kötelező nekem itt lenni.” Ismerős?
  1. Eljátszhatjuk a saját hitelességünket: Mert ugye, aki sokat beszél róla, de nem csinálja, azt hogyan lehet egy idő után komolyan venni?
  1. Megrendíthetjük a másikat saját önbecsülésében és fontosságérzetében: Ha el tudlak hagyni Téged, akkor nem is vagy számomra annyira különleges (ez nem vonatkozik azokra az esetekre, amikor egyértelműnek tűnik az, hogy a kilépés az egyik legjobb megoldás, mert a partner például „brutális” dolgokat művel).

Kiegészítés: Abban az értelemben hasznos lehet ez, hogy felismerjük: elveszíthetjük a kapcsolatunkat, hiszen nem magától értetődő, hogy létezik! (Ennél az érvnél viszont visszautalok az írás elejére, ahol kifejtettem: adjuk meg a módját annak, hogyan lehet behozni témaként a szakítás lehetőségét, ne kocsmai stílusban vagdalkozzunk vele.) A fenyegetőzés vezethet idővel haraghoz is (miközben az önérzetem sérti). Felállhatok és bejelenthetem: „elég volt, riogassál mást ezzel, én lépek le!”

  1. Előhívhatjuk a „gyereket”: Még akkor is megtörténhet ez, ha egyébként felnőtt módon prezentáljuk magunkat, hiszen ha igazán mélyen kötődünk valakihez és épp azt hallgatjuk, hogyan veszíthetjük el ezt a személyt, akkor lehetetlen, hogy ne törjön fel belőlünk legalább „enyhe” minőségben a partnerhez ragaszkodó, őt elengedni nem akaró kisfiú vagy kislány. Ebben az állapotban viszont nehezebbé válhat éretten beszélgetni a megoldásra váró problémákról.
  1. A kapcsolat érzelmi atmoszférájába beemeljük a szorongást: Minden párkapcsolatnak van egy jellegzetes emocionális közege, ami gyakran tapintható, kivehető. Ha kiszámíthatatlan és kontrollálhatatlan, hogy milyen környezetben hangozhat el az „elhagylak” szöveg, akkor természetessé válhat, hogy idővel a felszín alatt kezdek el rettegni attól, hogy mikor és miért húzod majd elő ezt a gyilkos fegyvert a zsebedből. (Bizonyos körülmények között, bár ez erős megfogalmazás, akár „bántalmazásnak” is felfogható ez a viselkedés – pl. egy anyagilag kiszolgáltatott, gyermekét nevelő feleség/anya esetében, a férfi „fenyegetőzése”, cserben hagyásának felvillantása a „gazdasági bántalmazás” előszobája lehet – pl. „majd eltartalak, veled maradok akkor, ha normálisan viselkedsz!”). A szorongásom értelemszerűen rád is hatni fog. Mindebből következik az is, hogy:
  1. Elveszíthetjük a spontaneitásunkat: ha fegyelmeznem kell magam, hogy mit mondhatok és mit nem, hogyan forgathatom a szemem (ha egyáltalán ezt megengedhetem magamnak), mire lépsz le és mire nem, akkor csak úgy „javíthatom a túlélési esélyeim” ebben a „veszélyes felállásban”, hogy megnövelem az önkontrollom és szabályozom magam. Gondolom, nem szükséges külön részletezni, hogy ez milyen veszteségeket hozhat magával a kapcsolat szintjén.
  1. Megjelenhet a bizalmatlanság: Szóval szakítani akarsz? Netalántán van valakid? Titkolod előlem?
  1. „Mini” sérüléseket okozunk a másik kötődésében: a lélektan világában ismeretes a kötődéselmélet, mely alapján, háromféle módon, mégpedig biztonságosan, bizonytalanul (ambivalensen) és elkerülően kapcsolódhatunk a partnerünkhöz. Ugyan még sosem találkoztam olyannal, aki százszázalékos biztonságos kötődéssel bírt, de az is igaz, hogy minden egyes mondat, amivel azt kommunikáljuk, hogy „elveszítheted a kötődésed tárgyát”, apró kis „gyászpillanatokat” kelthet életre a másikban. Nemegyszer emiatt indulnak nehezen az újramelegített kapcsolatok. Egyszer már megtépődött bennem a hozzád fűző szál, hogyan viszonyuljak így úgy az egészhez, ami köztünk van, hogy bízni tudjak abban, hogy mellettem leszel, hogy nem ismétlődik meg újra az a „trauma”, hogy eltűnsz az életemből?
  1. Nem tanulunk meg hatékonyan konfrontálódni, „veszekedni”: Abban hiszek, hogy az összes párnak szükséges kialakítania egy közös konfliktuskezelési repertoárt. Milyen reakcióra hogyan reagáljanak, kinél hol vannak a nyomógombok, mit kerüljenek, milyen módon érveljenek hatékonyan, stb. Ezért nem ítélem el a „veszekedéseket” sem, mert nemegyszer így kezdjük el elsajátítani, miképpen meccsezzük le egymással a nézeteltéréseinket. Ezt finomíthatjuk. Számba vehető azonban pár olyan eszköz is, amivel azonnal sarokba szoríthatjuk a párunkat. Egyik ilyennek tartom a „szakítással való fenyegetést”. „Szóval ez az álláspontod? Semmi gond, akkor maradj egyedül a hülye véleményeddel!”

Összefoglalásként csak azt javasolhatom Önnek, amit a cikk elején is kiemeltem: gondolja meg, mit ejt ki a száján, mert a kapcsolatot nem az teszi tönkre, amit problémaként megnevez, hanem az, milyen válaszokat ad nehézségeire és ezzel mit üzen annak az embernek, aki talán (saját maga mellett) a legfontosabb az életében.

Lázár Gergely

Az ELTE Tanácsadás-és iskolapszichológia szakirányán szerezte pszichológus diplomáját. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végez tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkája során többféle módszert is alkalmaz. Vállalkozói tevékenysége mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozik, ahol rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerül szembe.
A „Jog és pszichológia” folyóirat számára elsősorban társkeresés, párkapcsolat, önmegismerés témában készít írásokat, melyek az Ön nézőpontjához, élettapasztalatához, gondolkodásmódjához friss szempontokat adhatnak, és új perspektívákat nyithatnak meg.
Honlapja: https://www.gery.hu/