A Pszinapszis utolsó napján vagyunk, vasárnap, ebédidőben az Angyalföldi József Attila Művelődési Központban. A teremben teljes teltház és feszült figyelem, porondon a múltbéli kollektív (nemzeti) sérelmek, mindinkább azok kihatása napjaink társadalmára. A beszélgetés résztvevői: Prof. Dr. Erős Ferenc, Fülöp Éva PhD, Dr. Kiss Paszkál és Prof. Dr. MAE. Dénes Iván Zoltán, moderátora pedig Kővágó Pál.

A beszélgetés jóformán még el sem kezdődött, amikor a német megszállás emlékműve, nemzetünk szégyene, nem kevés adóforintból, a Szabadság téren felállított ékessége vitaindítóként felmerült. Lehet-e rólunk, nélkülünk?

Ez nem elméleti kérdés, hanem egy, a mindennapjainkat alapvetően meghatározó, valóságos probléma. A mi magyarok és a mi, mint kollektív áldozatok fogalmak lassacskánk szinonimaként csengenek össze, lévén, nem jutott nekünk más szerep sem a XX. század folyamán de még ma sem, hiszen nyugati imperialista szerveződések galád módon még a rezsicsökkentést is elveszik. Vagy mégsem ilyen egyszerű mindez?

Tényleg így volt? Tényleg így van? Vagy nem így volt és ma sem így van? Kinek van jogosultsága arra, hogy a történelemet értelmezze, netán azt még tanítsa is? Ki mondja meg, hogy ki a nemzeti hős és ki az, akit utólag inkább jobb nemhősnek titulálni, ezzel nyerve még egy utcatáblát vagy emlékművet? Ki dönti el, hogy melyik intézmény kapja meg a nemzeti előszót és azt, hogy ez egyben értékkészlet? Erről szól a politikus szakma? És, ha már erről szól – merthogy nálunk erről szól – lehet-e ezt az éj leple alatt, okosban intézni?

Ugyan azt nem tudjuk, hogy a nemzeti konzultáción az orosz szervereken kívül mi vagy ki vett még részt, de azt tudjuk és valljuk, hogy a társadalmi kutatások bizonyosan ártanak a tisztánlátásnak. Velünk tehát nem jó mert nem működőképes és nem is rentábilis, marad tehát a nélkülünk, de a gyarmattartókkal?

A múltunk tehát szerves részét képezi az identitásunknak, ami ugyanúgy manipulálható pillanatnyi politikai érdekek fényében, ahogyan a történelmi események másképp és másképp történtek meg: kinek, ahogy tetszik. Aki nem volt ott, sosem tudja meg…

…és akkor mit kezdjünk azzal, ha valaki Saul Fiát rendez? Az maradhat vagy csak bomlasztja az egységet? És hova fog ez így vezetni? Tisztes, keresztényi magyar virtushoz vagy jelentés és tartalom nélküli Nagy-Magyarország matricák szélvédőre ragasztásához?

Érthetetlen és zavaros, de már ott tartunk, hogy a kokárdaviselés egyet jelent a politikai állásfoglalással, a magyar nemzeti csíkos zokni meg nem vásárlása pedig a hazaárulással?

Mindez persze csak néhány, a múlt vasárnapi ebédidőben felmerült gondolatok és kérdések közül, amelyekre az ott jelenlévők meg is adták a saját válaszukat – maguk mögött hagyva ezzel újabb és újabb kérdéseket, bennem egyet különösen: ezekről miért nem beszélünk többet? A közös értekezés ugyanis a megértéshez, helyenként az egyetértéshez, végtére közös elérendő célok kiépítéséhez vezethet.

img_9433dr. Bognár Alexandra

Egy nemzetközi ügyvédi iroda fehérgalléros bűncselekmények, valamint vitarendezési csoportjának munkatársa, az Eötvös Lóránd Tudmányegyetem Állam- és Jogtudományi Karának doktorandusza, emellett a Jog és Pszichológia folyóirat állandó szerzője. A jogot megelőzően művészetmenedzsmentet tanult a brit Oxford Brookes University-n. 2010-től kezdődően aktívan részt vesz tudományos és kutatási programokban, amelyeken kiváló eredményekkel szerepelt, valamint több hazai és nemzetközi konferencián adott már elő. Folyékonyan beszél angolul és spanyolul.