Excentrikusoknak hívják őket, mert furcsák, különcök. A schizoid személyiségzavarban szenvedők egész életét, gondolkodásmódját, viselkedését áthatja az érdektelenség, a sivárság, elkülönülnek más emberektől és az érzelmeik kifejezése, felismerése és az ezekre való válaszadásuk is sajátos mintázatot mutat.

A közéletben keveset foglalkoznak ezzel a személyiségzavarral, mivel a schizoidok általában nem keltik fel a körülöttük élők figyelmét, szürkének, unalmasnak, jellegtelennek titulálhatják őket. Életterük beszűkült, visszahúzódóak. Nem is szeretnék felhívni magukra a figyelmet, nem vágynak barátokra, mert nem érzik szükségesnek, sőt, értelmetlennek tartják a másokkal való intim kapcsolatok kialakítását. Jellemző rájuk, hogy a szüleikkel élnek és nincsen párkapcsolatuk, szexuális érdeklődésük csekély vagy akár teljesen hiányzik.

Kevés tevékenységben találnak örömet, általában az egyedüllétet és a magányos hobbikat választják társuknak – a magas intelligenciájúak nagy eséllyel alkothatnak kiemelkedőt és maradandót az élettelen dolgokkal foglalkozó tudományterületeken, ennek ellenére az elismerések, kritikák hidegen hagyják őket, nem fontos számukra a kívülről jövő vélemény. Hajlamosak elmerülni a fantáziájukban, saját elméjükben kreatívak, ötletesek, akár nárcisztikus, saját maguk nagyságára vonatkozó gondolataik is lehetnek, amelyeket másokkal nem osztanak meg.

Miért lettek ennyire elzárkózóak?

Az összes személyiségzavar, így a schizoid kialakulásáért is multikauzális, tehát felettébb változatos okok felelősek. Egy időben azt hitték, hogy a zavar veleszületett, temperamentumból fakadó, valamint, hogy ők a skizofrének rokonaik: ma már ez az álláspont nem él. A schizoid személyiségzavar leginkább a gyermekkori bánásmód elégtelensége miatt alakulhat ki.

Lehetséges, hogy a szüleikre a rideg, érzelemmentes magatartás volt jellemző, amelyet a gyerek a szocializáció során elsajátíthatott, esetleg a szüleik hozzáállása miatt az érzelmekre és kapcsolatokra vonatkozó tudásukra az üresség lett jellemző. Az összes személyiségzavarhoz hasonlóan a schizoidok is gyermekkorukban nagyon sok olyan szükségletben szenvedtek hiányt, amelyek kielégítése alapvető lett volna. Egyes elméletek szerint semmilyen viselkedéssel sem tudtak reakciót kicsikarni a gondozójukból és mivel semmilyen pozitív érzelmet nem kaptak az édesanyjuktól, felnőve inkább a magányosságot választják, minthogy újra át kelljen élni ezt a fajta megsemmisítő viszonyulást egy másik személytől. Más megközelítés a gyermekekben az anyai odafordulás hiánya miatt kialakult mohó szeretetéhséget hangsúlyozza. Ez akkora mértéket ölthet, hogy a gyermekek pusztítónak ítélik meg – ettől megijednek és azért, hogy a vágyuk ne pusztítsa el őket és szeretettjüket, elhatárolódnak a közeli kapcsolatoktól.

Attól függetlenül, hogy nem kívánják az emberi kapcsolatokat, a csoportterápia jót tehet nekik, hiszen nem kell feltétlenül hamar bevonódniuk a közösségbe, de megfigyelhetnek és elsajátíthatnak különböző interperszonális készségeket, amelyeket az egyéni terápiában megbeszélhetnek a velük foglalkozó szakemberrel. Türelmes, elfogadó légkör szükségeltetik a javulásukhoz: nem szabad elfelejteni, hogy a működésmódjuk számukra természetes és egészen fiatal koruk óta sajátjuk, így nem várható el, hogy egyről a kettőre máshogy viselkedjenek.

Kiss Dóra