Felelősnek érezni magunkat bármiért azt jelenti – ennek most a negatív színezetét megfogva – hogy valamely történés bekövetkeztéért érzelmi terhet veszünk magunkra, mely úgy mozgat bennünket előre, hogy cselekedeteinkkel igyekezzük javítani, korrigálni (vagy megelőzni) valamicskét a kialakult kedvezőtlen állapotot, melyhez személyes érintettséget társítunk.

Röviden még az önreflexióról, mit is jelent ez?

Hajlandóak vagyunk magunknak feltenni azt a kérdést: mivel járulhattam hozzá ahhoz, hogy a körülöttem, a közvetlen környezetemben, a testemben, a fejemben zajló folyamatok létrejöhessenek? Nem biztos, hogy tudjuk a választ, de a kérdés ennél sokkalta fontosabb.

Bizonyos szinten mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Azonban, a párkapcsolatba nem sterilen érkezünk. Jó esetben nem hurcoljuk magunkkal az exünktől, vagy a szüleinktől elszenvedett tökéletesen megdolgozatlan sérelmeinket, hogy azokat, mint a sáros bakancsot, a megfelelő pillanatban beletöröljük a másikba, de emberként rendelkezünk sebekkel, amik hatására a valósághoz képest torzítottan észlelünk és értékelünk ki történéseket.

Kell-e valamit kezdenünk azzal, ahogyan a partnerünk „kiértékelte” az általunk közölt információkat?

Vitára adhat okot a kérdésen való morfondírozás. Képzeljük el, hogy meghallotta valahogy a társunk, amit jeleztünk felé és ebből levonta sajátos értelmezését, majd ennek hatására számunkra kedvezőtlen döntést hozott.

Vajon az-e a helyes hozzáállás, ha vállat vonunk is védeni kezdjük magunkat azzal, hogy, de hát én elég egyértelműen fogalmaztam, ő az, aki már megint túltolja a biciklit, nem érti a lényeget, mert, hát szegény ilyen meg olyan okokból kifolyólag terhelt?

Mikor lehetünk felelősek párunk helyzethez nem illő reakcióiért?

Az első szempont, mikor a partnerünk önreflexióját érintő felelősségünket meghatározzuk, azt hiszem a kapcsolat jelenlegi állapota. Teljesen mást jelenthet például egy szituációhoz nem illő dühös kirohanás (amiben valóban lenne reflektálni valója társunknak), akkor, ha egy kapcsolatban rengeteg sérelem van már egyébként is, ha provokálunk, határt feszegetünk, bántunk, stb. mintha ez olyankor következik be, ha mi nem járultunk hozzá különösebben ahhoz, hogy párunk rosszul érezze magát mellettünk.

Azt is számba kell venni, hogy adódhatnak olyan időszakok, amikor egyszerűen nem vagyunk képesek az elmélyült és érett önreflexióra. Egy krízis kellős közepén, elvárható, hogy ideig-óráig többet toleráljanak velünk szemben, és ne emlékeztessenek folyton arra bennünket, hogy „nézzünk magunkba” ha ezt nem hivatkozási alapként használjuk arra, hogy boxzsáknak tekintsük a szerelmünket.

Egy egyszerű példa: ha megcsaltuk a másikat, akkor ne lepődjünk meg azon, ha este a be nem jelentett késés után egy tányért vágnak a fejünkhöz, hiszen a reakció izolálva a kontextustól ugyan irrelevánsnak tűnik, ugyanakkor nem keveset tettünk azért, hogy az indulat kirobbanjon, szemközt azzal, ha teljesen szavahihetőek vagyunk és előtte semmilyen módon nem játszottuk el társunk belénk vetett bizalmát.

A megcsalás a témánk szempontjából azért is szemléletes példa, ugyanis, a kialakult helyzetért, kvázi azért, hogy a párunk fejében megfordult, hogy hűtlen legyen hozzánk, nagy valószínűséggel felelősek vagyunk, azért azonban, hogy ezt az elképzelését végre is hajtotta, már nem.

Mit teszünk olyankor, ha észrevesszük, társunknak érdemes lenne magába néznie, ugyanis, amit csinál, az alapvetően nehezen elfogadható és nem magyarázható a mi korábbi magatartásunkkal?

Ilyenkor egyesek felveszik a „tanító bácsi” szerepét és elkezdik kioktatni a partnert arról, hogyan is kellene viselkednie. Mások értetlen fejet vágnak és elhúzódnak, kilépnek az eseményből, van, aki határokat próbál állítani, hogy elejét vegye a további értelmetlen „hisztiknek”, sőt, időnként már akkor elvárjuk, hogy bocsánatot kérjenek tőlünk az igazságtalan bánásmódért, mikor szemmel látható, hogy ennek semmilyen gyakorlati esélye nincs. (De legalább van miért megsértődnünk, nem mintha ezzel bármi is előbbre menne). A sort a végtelenségig folytathatnánk.

Előfordult, hogy esetleg segítettünk a másiknak abban, hogy reflektálni tudjon saját magára?

Nemegyszer keressük a gazdaságosnak látszó, de a kapcsolat szempontjából hosszú távon nem előnyös megoldásokat. Azt hiszem, ha időnként hajlandóak vagyunk felülmúlni önmagunkat, azért akár nagyon hálás is lehet választottunk.

Egy önismereti témájú előadáson hallottam egyszer a szakitól az „akinek nem inge, ne vegye magára” aranybölcsességet. Ő ezt az állítást a hozzáfordulókra is kiterjesztette. Ezzel nagyon nem értettem egyet, ugyanis szerintem a segítő pont azzal az állapottal dolgozik, hogy a kliens általában magára veszi a szakember vagy mások által mondottakat és nekünk ebben a kissé megbillent élményben kell valahogy támogatólag fellépnünk.

A partnerünknek ugyan nem vagyunk a pszichológusa és nem is szerencsés, ha egy ilyen szerepet öltünk magunkat, de miért ne segíthetnénk neki az önreflexióban akkor, ha ehhez éppen van erőnk és türelmünk, akár a jelenlétünkkel, a biztatásunkkal, vagy netalántán néhány kérdéssel?

Például olyanokkal, hogy:

  • El tudnád mondani, hogy mi volt az, amit csináltam, amire azelőtt gondoltál, hogy ennyire felpaprikáztad magad és kiabálni kezdtél velem? És mire gondoltál pontosan? (pl. cselekvés: arra, hogy elvonultál a szobádba, amikor köszöntem /gondolat: pl. semmibe veszel, és nem figyelsz rám! – mondjuk, mint az apám – de ezt már nem nekünk kell feltárni)
  • Történt ma valami, amiért ilyen hamar elveszítetted este a türelmed attól a mondattól, hogy megkérdeztem hol van a kocsi kulcs? (pl. ne is mondd, borzalmas volt a munkahelyemen ülni, hárman bosszantottak fel, abból az egyik a főnököm volt és mikor hazaértem és láttam, hogy nem mosogattál el, meg jöttél a kocsi kulccsal, hát az már a teteje volt mindennek)
  • Meg tudnád fogalmazni, hogy mi esne most jól tőlem? Mit gondolsz, hogyan tudnád elérni, hogy ezt én szívesen és könnyen meg is tudjam neked adni? (pl. az üvöltéssel valószínűleg nehezen, esetleg kérhetném kedvesebben)
  • Mit gondolsz, mennyire szívesen fogok hazajönni hozzád, ha havonta egyszer, mikor végre tudok találkozni a barátaimmal, négyszer felhívsz telefonon, hogy, ugye nem valami nőcskével vagyok.

Furcsán hangzanak a fentebbi kérdések, de valószínűleg átjön, hogy nem az „okoskodó lélekbúvárt” játsszuk, hanem egyenrangú félként, közös gondolkodásra intiváljuk a másikat. Helyzetbe hozzuk és segítjük az önmagára való reflektálást, valamint azt is, hogy a társunk elmélyedjen azon, miként hat magatartása a kapcsolatunkra. Előnyös bennük, hogy nem vádlóak, számon kérőek, hanem logikusak és felnőtt párbeszédet kezdeményeznek, általában építőek, főleg akkor, ha meg is hallják őket. Épp ezért, arra is érdemes szenzitívnek lenni, hogy mikor dobjuk be őket – lehetőleg ne akkor, mikor a dübörgő, száznyolcvanas pulzus miatt reménytelennek tűnik, hogy érdemi választ kapjunk.

Ezt a típusú kérdezéstechnikát (és a fenti kérdések legtöbbjét) a családterápia „cirkuláris kérdezésnek” hívja. Elsősorban család-és párterápiákon alkalmazzák őket, hogy a felek megértsék, körkörösen, oda-vissza befolyásolják a kapcsolat dinamikáját tetteik által. Azon gondolkodtam el, hogy miért ne lehetne ezt nekik is megtanítani, hogy az előbbi példák többsége alapján akár egymást is tudják cirkuláltatni arra a rendszerre, amiben élnek?

Nemrégiben egy férfi érkezett hozzám tanácsadásba és arról számolt be, hogy a barátnőjével alkalomadtán konfliktusaik forrása egyfajta kölcsönös meg nem értettség. Mindketten hajszoltak, terheltek, és mikor hazaérnek megértést és türelmet várnak a másiktól. Mikor ez nem következik be, mert aznap nullán vannak (egy adott mennyiségű stressz után a lélektan nyelvezetével élve „regresszióba” kerülünk – ergo, visszacsúszunk gyerekbe, ahonnan nehéz empatizálni és érzelmileg megtartani egy embert, viszont annál inkább igényelhetjük, hogy ezt velünk tegyék meg, sőt találják is ki, hogy erre lenne szükségünk!), akkor szakad el a cérna. Így egyaránt vesztesként jönnek ki a helyzetből, sőt utólag még a felesleges konfliktus okozta nehezteléssel és haraggal is meg kell küzdeniük.

Azt javasoltam, hogy vesse fel otthon, hogy beszéljék meg, mikor hazaesnek, mondjanak egy számot, vagy szimbólumot azzal összefüggésben, hogy épp mennyire befogadóak a másik nyűgjeire, és ha ez egyiküknél sem ér el egy minimálisan optimális szintet (pl. tízes skálán egy hatost), akkor tegyék félre a problémákat és szánjanak egy fél órát-órát csak a töltődésre. Ha valamelyikük készen áll, akkor az felveheti a befogadó szerepet.

Az legalább annyira az önreflexió része lehet, hogy felismerem, mikor „nem vagyok képes” konstruktívan viszonyulni a másikhoz, ilyenkor nem erőltetem a dolgot, hogy aztán bebizonyíthassam, hogy mennyire „pocsék” a párkapcsolatom és a társam Isten igazából egy szörnyeteg (olyan, mint az anyám, aki csak piszkálódott olyankor, ha nyűgös és feszült voltam, ahelyett, hogy megölelgetett volna – ismét messzire vezetnek az efféle hipotézisekJ).

A pszichológus feladata alapvetően az, hogy elbírja a kliense reflektálatlan és válogatatlanul rá irányuló érzelmi indulatait, kitöréseit, impulzusait (természetesen akkor, ha ez nem sérti mentálisan, vagy fizikailag) és kitartson addig, amíg el nem éri, hogy a páciensében megszülessen a korrekció és a belátás.

Ez nem lehet a küldetésünk párkapcsolatunkban!

Egy elhagyatottság élménnyel küzdő nő, akivel dolgoztam, gyakran hívott fel, mikor beérkező emailjére nem egyből válaszoltam (ki nem mondva, hogy megerősítést kérjen, és ezzel szorongását csökkenthesse abbéli félelmét illetően, hogy esetleg „ki akarom rúgni”). Az én feladatom ebben az volt, hogy megbízható és higgadt módon kezeljem a bizonytalanságait és a lehetőségeimhez mérten megnyugtassam.

Párkapcsolatunkban nyilván ez sok lehet és van, hogy ki kell mondanunk – főleg akkor, ha a másik oldalon nincs képesség a befogadásra – hogy nem mi vagyunk az a megfelelő, kompetens személy, aki segíteni tud, de, ha legalább annyira nyitottak vagyunk arra, hogy megértsük a másikat, mint, amennyire saját magunkkal tisztában vagyunk, akkor miért ne lehetne tenni erre egy kísérletet, mielőtt elzavarnánk a pszichológushoz?

Lázár Gergely

Az ELTE Tanácsadás-és iskolapszichológia szakirányán szerezte pszichológus diplomáját. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végez tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkája során többféle módszert is alkalmaz. Vállalkozói tevékenysége mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozik, ahol rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerül szembe.
A „Jog és pszichológia” folyóirat számára elsősorban társkeresés, párkapcsolat, önmegismerés témában készít írásokat, melyek az Ön nézőpontjához, élettapasztalatához, gondolkodásmódjához friss szempontokat adhatnak, és új perspektívákat nyithatnak meg.
Honlapja: https://www.gery.hu/