Bizonyára találkoztál már olyan cikkekkel, melyek társkeresési balfogásokról, esetleg párkapcsolati bűnözőkről szóltak, olyan valakikről, akik módszeresen csinálják ki még azokat a partnereiket is, akikkel simán kimondhatnák a holtomiglan-holtodiglant. Kétlem, hogy bárki arra vágyna, hogy szerencsétlenül élje végig társkapcsolatait.

Ez az írás nem azoknak készült, akik nem találják az „Igazit” (bár a téma összefügg). Ha tapasztalatlanságunkból fakadóan időnként hibákat követünk el, azt nem szükséges túldramatizálni, sőt még gyepet rúgni sem kell azért, hogy egy párkapcsolat végéhez jussunk. Van az úgy, hogy nem működik a történet. Az élet már csak ilyen.

Sokkal inkább szólnék olyan embertársainkról, akik vágynának a szerelemre, a kiteljesülésre, de „valahogy” mégis tönkreteszik a sikerüket ezen a téren. Bizonyára vannak ilyen ismerőseink. Vegyünk egy konkrét, népszerű karaktert. Idézzük fel Dr. House alakját, akiben barátja, pártfogója és munkatársa Wilson vagy ezerszer nyomatékosította, hogy „House, te egyszerűen boldogtalan akarsz maradni, félsz attól, hogy valakivel összekösd az életet, ezért vagy önző”. Ebből is látszik, hogy zseniként is lehetünk „szerelem gyilkosok”. Nem kizárólag az intelligencián múlik mindez. Nagyon okos emberek képesek, nagyon logikusan belegabalyodni tragikumuk szövevényes hálójába.

Amikor próbálunk azután kutakodni, hogy már megint miként üldöztük el magunk mellől azt az embert, aki bármit megtett volna értünk, helyenként önvádaskodásba, öngyűlöletbe, passzív tehetetlenségbe („már megint megismétlődött, amitől féltem, kár tovább próbálkoznom”) és sok egyébként egyáltalán nem támogató érzelmi örvénybe zuhanhatunk.

Az imént említett hozzáállások lényegüket tekintve nem segítik a változást, inkább csak megerősítenek bennünket leláncoló korlátozó hiedelmeink létjogosultságában és további fenntartásának helyénvalóságában.

Akkor jöjjön a tudomány:

A pszichológia ismer egy olyan „énállapotot”, amit a „sérült gyermek” kategóriával illet. Az énállapot a tranzakcióanalízis fogalomtárához köthető, azt jelenti, hogy akár egy napunk folyamán is váltakozva különböző üzemmódokba kerülve töltjük el interakcióinkat aszerint, amit a helyzet kivált belőlünk. Időnként szülőként szúrjuk le, vagy gondoskodunk beosztottainkról, máskor borzasztó asszertívan, felnőttből tárgyaljuk át párunkkal az aktuális nevelési problematikákat, az ekörül kialakult nézeteltéréseket, vagy szabad gyerekként, a másikat froclizva nevetgélünk a tó partján ücsörögve egy kellemes, napsütéses szombat délutáno, netalántán alkalmazkodó gyerekként tartjuk be vállalatunk szabályrendszerét

A sérült gyermek egy kicsit más működésmód ezekhez képest, és ahogy a neve is mutatja, valamilyen korábbi, személyiségfejlődési defektusból eredeztethető a jelenléte. Meggyőződésem, hogy a fentebb említett egyének sorsában is ő okozza elsődlegesen a kudarcokat, vagyis inkább az, hogy az érintettek nem tudnak vele „mit kezdeni”. Ha a sérült gyermek átveszi az irányítást és a partnernek nincs meg a kellő türelme és toleranciája, valamint pozitív énállapota a viszontreakcióhoz (mert mondjuk fáradt, ideges, türelmetlen, netalántán már ő nála is kezd betelni a pohár és a saját sérült gyereke is „duzzog”), onnantól dől a dominó. Egy igazán sérült gyerek aktívan üzemeltetve még a legbirkatürelműbb társat is ki tudja csinálni.

No, de miből ismerheti fel, hogy sérült gyermeke elkezdett tevékenykedni bimbózó kapcsolatában és nekiállt szétrombolni azt?

Álljon itt most néhány figyelmeztető jel, amivel, ha kezdeni nem is tudunk hirtelen semmit, legalább reflektálhatunk magunkra abból a célból, hogy a későbbiekben segítséget kérhessünk akkor, ha egyedül nem megy.

  1. A sérült gyermek boldogtalan:szinte a legfontosabb megállapítás az összes közül. A sérült gyermek szemüvegén keresztül a pozitív üzenetek átértelmeződnek. A szerető gondoskodás bizalmatlansággá, a dicséret manipulatív talpnyalássá, a csend elhanyagolássá válhat (nyilván nem mindegy, hogy sérültségünk miről szól, mert aszerint jönnek létre a hangsúlyok a különböző nyomorúságos érzések között). Ebben a világban nincs esély a boldogságra, ugyanis idegen tőle és szokatlan. Az alapélmény nagyjából a következő: „sosem elég” és ha nem adod meg, amit nyíltan vagy rejtetten elvárok tőled, akkor megmutatom az arcom. A sérült gyermek azért „szabotálja” az állítólagos szerelem minden lehetséges formáját, mert nem hisz az ilyesmikben.
  2. A sérült gyermek „megterhelő”: ha nem is nyíltan sérteget, vagy provokál, de a partnernek kétségtelenül az lehet a benyomása, hogy önkontroll hiányában van benne valami idegesítő, valami, ami „sok”, ami a másik számára egy idő után egyre elviselhetetlenebbé válik. Valószínűleg az, „ahogyan megnyilvánul”. Pl. elismerés helyett ráakaszkodóan rajong, megfojtva ezzel „szeretetének” tárgyát.
  3. A sérült gyermek gyakran rejtetten kommunikál:szinte minden egyes üzenetben, ami tőle érkezik, van valamiféle ki nem mondott tartalom, ami nem hangzik el, de a másik ezt kódolja. Például nem támogatást kér, hanem megmentést, vagy nem visszajelzést a szeretetünkről, hanem ígéretet arról, hogy „örökkön, örökké” vele maradunk. Ha a szavak mögé nem is látunk be, a non-verbális kommunikáció elárulja a tulajdonosát. Ugye, ismerjük azt a jellegzetes „nézést”, amitől utólag végiggondolva, nemegyszer alaptalanul mardosó bűntudatunk támad?
  4. A sérült gyermek nem tudja, mire van szüksége: a gyermeki minőségeink nem arról szólnak, hogy felnőttként nyilvánulunk meg igényeink mentén, ugyanakkor egy viszonylag egészséges gyermeki tartalom arról ismerszik meg, hogy (jobb szót nem találok rá), „kapcsolatban van velünk”, így tudatosítani tudjuk annak közléseit és érett módon kommunikálhatunk helyette. Sérült gyermekként már az is hatalmas előrelépés lehet, ha ráeszmélünk, egyáltalán mi kéne ahhoz, hogy segítsünk magunkon és ne a másiktól várjuk ezt el. Ha gyakran kapjuk a partner érzelmi szenvedése közepette (miközben ezt semmilyen jelenbeli, tragikus életesemény nem indokolja) a „mire lenne szükséged?” kérdésre azt a választ, hogy „nem tudom”, azt vehetjük jelzésértékűnek.
  5. A sérült gyermek úgy érzi, nem tehet róla: itt az egyik pszichodráma önismereti csoportvezetőm kérdése jut eszembe, amivel csoporttársam kifakadására reagált: „Így is akkora bajban van az a gyerek és még te is haragszol rá?” A sérült gyermek valóban nem tehet arról amilyen, de mi tehetünk arról, ha felnőtt emberként kiakasztjuk általa a társunkat. Ennek a kettősségnek a tudatosítása óriási lépés a gyógyulás felé.
  6. A sérült gyermek szerint más tehet róla:ez igaz is, de, ha ez a „más valaki” a partner, akkor nagy veszélyben van a kapcsolat. Az erős kötődés sok esetben elő is hoz olyan emlékeket és érzéseket, ami által nyíltan kijelenthetjük: „nem szeret minket igazán a párunk” és ezért kijár neki a büntetés vagy szekírozás. Látni a reális különbséget a jogos szükségleteink elviselhetetlen mértékű elhanyagolása és a gyermeki hiányaink aktuális be nem töltöttsége között szintén az érett személyiség fontos mutatója lehet. Megállni a toporzékolást és stratégiákat kidolgozni a feszültség levezetésére okos, de nehéz feladat.
  7. A sérült gyermek keresi a párját: a legtöbb valamennyire egészséges vagy egészségtelen mértékben függő párkapcsolatban látható, hogy a két fél bizonyos értelemben nem tudatosan, de maga választotta ki társa sérült gyermekét. Ezért, ha szeretni nem is tudja őt mindig, de felelőssége elfogadni azt is, amivel esetenként nem tud szimpatizálni, akkor, ha az neki tulajdonképpen nem árt. Ami még tanulság: a sérült gyermek nem egyedül „dolgozik”. Szóval a másik félnek is kellően defektesnek kell lennie valamilyen szempontból ahhoz, hogy szolgáltathassa a talpalávalót az előbb említett picinynek. Mondjuk, az én gyerekem azt követeli, mert kislányként nem volt apám, hogy „mindig legyél mellettem!”, még a másiké azt, mivel a destruktív kritika felcseperedésének elemi részét alkotta, hogy „az a dolgod, hogy elismerj!”. Sérült gyermekeink „beaktiválódásakor” máris készíthetjük elő furmányosabbnál furmányosabb kínzóeszközeinket. Ha le tudunk mondani a megtorlásról (mert épp nem elégítetted ki betöltetlenségemből eredő követelésemet), szintén fejlődünk. Azt gondolom a legérdekesebb, legizgalmasabb párkapcsolatok pont azok, amikben a két sérült gyermek és a két felnőtt (illetve szülők) harmóniában tudnak élni egymással.
  8. A sérült gyermek forgatókönyveket ír és játszmákat készít:szinte pontról pontra lekövethetőek azok az eseménysorok, amikor valaki „átkapcsol”, attól a pillanattól kezdve, hogy sérült gyermekként cselekedve viszonyul a partneréhez. A legtöbb ilyen szituációra jellemzőek a klasszikus fordulatok, kezdések és persze befejezések is, nem beszélve a jól megérdemelt játszmaelőnyökről sem.
  9. A sérült gyermek nem akar bocsánatot kérni:nem bizony, hiszen neki nincs is miért, a felnőttnek viszont annál inkább meg kell tanulnia, főleg, ha tisztában van azzal, hogy milyen terhet cipel magával.
  10. Sérült gyermek üzemmódban nem működik az empátiánk: ha éppen átkattanunk és beszívódunk ebbe a lehetetlen világba, szinte ordít, hogy nem fogjuk fel, hogy mit is okozunk a másiknak, holott ez nem vegytiszta önzés, hanem „énközpontúság” (csak a saját nézőpontunkból látjuk a történteket). Ez legyen vészcsengő olyankor, amikor követelnénk a jussunkat, vagy éppen retorziót vennénk valós vagy vélt sérelmeinkért. Olyan sosincs, hogy a partnernek nincs álláspontja.

+ 1 (kitérő): A sérült gyermek nem nő fel: téves elképzelés felnöveszteni magunkban fájdalmas részeinket, gyógyítani azonban tudjuk ezeket. A sérült gyermekből egészséges gyerek lehet, nem pedig felnőtt és hiába teszünk magunkra óriási elvárásokat a párkapcsolatban, ha ennek feszülünk neki, nem a megfelelő szinten próbáljuk megoldani problémáinkat.

Ha se egészséges gyerek, se érett felnőtt nincs, az talán a lehető legszerencsétlenebb konstelláció. Ugyanis akkor még az az opció sem marad meg, hogy legalább valamennyire találkozzunk a valósággal, ha máskor nem, minimum akkor, ha már aláaknáztuk a másik életkedvét. A „felnőtt-ének” (feltéve, ha vannak), elkezdhetnek kommunikálni abban az esetben, ha „infantilis részeink” párharca becsődölt. Azonban ehhez mindkét szereplő felnőttsége alapvető lenne, ugyanis egy párkapcsolat sorsa (akkor, ha a fontos feltételek adottak az együttléthez), hasonlatosan a zenei formációkhoz, mindig a „leggyengébb” tag szereplésén áll vagy bukik.

Bizonyára néhányaknak ismerősek ezek a jelzések, bár, ha valakinek eszébe jut olyan, ami nem fért bele ebbe a 10 pontba, nyugodtan kiegészítheti a listát. Mindenkinek megvan a maga sérült gyermeke és bár a totális gyógyulásban nem igazán hiszek, az ezzel való együttélés megtanulása lehet egy teljesíthető cél akkor, ha valóban vágyunk egy tartalmas párkapcsolatra, egy számunkra értékes emberrel.

Lázár Gergely

Az ELTE Tanácsadás-és iskolapszichológia szakirányán szerezte pszichológus diplomáját. Egészséges (nem patológiás) emberekkel végez tanácsadási tevékenységet, életvezetési témákra fókuszálva. Munkája során többféle módszert is alkalmaz. Vállalkozói tevékenysége mellett főállásban iskolapszichológusként dolgozik, ahol rengeteg nevelést, konfliktuskezelést érintő szituációval kerül szembe.
A „Jog és pszichológia” folyóirat számára elsősorban társkeresés, párkapcsolat, önmegismerés témában készít írásokat, melyek az Ön nézőpontjához, élettapasztalatához, gondolkodásmódjához friss szempontokat adhatnak, és új perspektívákat nyithatnak meg.
Honlapja: https://www.gery.hu/