Gyakran találkozhatunk azzal a megközelítéssel, miszerint is, saját magunknak kellene tartós, stabil és erős önbecsülésre szert tennünk, mert, ha ez sikerül, onnantól mindegy, ki mit mondd nekünk, hogyan próbál bánni velünk, nem lesz ránk negatív hatással. Ennek a felfogásnak a szöges ellentétjét képviseli az, aki teljesen a környezetének szolgáltatja ki magát és aszerint ingadozik hangulata, ahogy  mások épp értékelik vagy viszonyulnak hozzá. Ezt a magatartást szoktuk társfüggőségnek címkézni, mely lehetetlenné teszi az egyenlőségen alapuló emberi kapcsolatok létesítését.

Az igazság valahol a két magatartás között középúton van. Aki azt állítja, hogy lehet stabil önbecsülése egy olyan kapcsolatban, ahol elhanyagolják, bántalmazzák, szidalmazzák, vagy rendszeresen bizonytalanságban tartják, ahol szorongania kell attól, hogy kell-e a másiknak, vagy nem, az szerintem téved.

Ugyanis az önbecsülés jeleihez és építéséhez hozzátartoznak például a következők: tisztelem a saját érzéseim, értékeim, az időmet, a testem (és persze másokét is). Amikor valaki a kapcsolatra vonatkozó negatív érzéseink felvállalása után akként reagál, hogy „ez a mi problémánk”, amikor a megbeszélt programokat az utolsó pillanatban bagatell okokra hivatkozva lemondja, elvárja, hogy hozzá alkalmazkodjunk, vagy hosszú hónapok után sem vállal fel nyilvánosan mások előtt, esetleg szakítással fenyeget abban a pillanatban, ha olyan igényeket fogalmazunk meg, ami a másik egocentrikus komfortzónáján kívül esik, hogyan állíthatnánk, hogy mindez nem lesz hatással önbecsülésünkre nézve?

Egyszer egy gyerekkorában komolyan bántalmazott kliensem mondta felnőttként azt (miután már viszonylag sokat dolgozott önmagán), hogy, amikor a szülei fenyegető és vádló módon próbálnak vele kommunikálni, akkor bár most már meg tudja magát védeni, de a mai napig elgondolkodik azon: mi van, ha mégis igazuk van? Önbecsülésükben sérült kliensek teszik fel maguknak a kérdést párjuk elfogadhatatlan viselkedését tapasztalva: mi van, ha én adok rá okot? Ha kiprovokálom? Ha valóban nagyon nehéz eset vagyok? Mondjuk csupán azért, mert szóvá teszem, hogy a másik is megtehetné, hogy kiporszívózza a lakást félévente egyszer. Ha úgyse találnék mást, mert örülhetek, hogy van valaki, aki egy olyan nehéz embert tolerál, mint én? Azon gondolkodnak, vajon miként lehetne megérteni párjuk viselkedését (ami nyilván fontos ahhoz, hogy kezelni tudják), ugyanakkor a fontosabb kérdést, könnyen lehet, hogy hozott sérüléseik következtében már nem teszik fel: megengedem-e neki, hogy így bánjon velem? Tipikus tünete az önbecsülésükben a kapcsolataikban sérült kliensnek a tehetetlenség élménye. Többet szeretnék, de vajon megérdemlek-e mást? Ki akarom fejezni az igényeim, de mi van, ha azok nem is jogosak? Ebben a kettősségben vergődnek legtöbbször hosszú-hosszú hetekig, hónapokig, akár évekig.

A fontos kötődéseinkben természetszerű, hogy akképpen működünk, hogy, ha velünk rosszul bánnak, akkor két választási lehetőségünk van: vagy azt mondjuk, hogy bántanak és ez nekem fáj, majd teszünk valamit magunkért, vagy azt állítjuk: rossz vagyok és érthető, hogy így viselkednek velem. A gyógyulás első lépése, még mielőtt konkrét tervet készítünk a továbbiakra vonatkozóan (akkor, ha a kapcsolat nem javítható), hogy feloldjuk a tagadásunkat és egyéb hazugságainkat mellyel magunkat, a kapcsolatot és a másik személyt védjük: igen, ami velünk történik, az destruktív.

Lázár Gergely