Hétköznapok pszichológiája

Hogyan tesszük tönkre a párkapcsolatunkat a múltunkkal?

2017.10.04. • By

Bizonyára találkoztál már olyan cikkekkel, melyek társkeresési balfogásokról, esetleg párkapcsolati bűnözőkről szóltak, olyan valakikről, akik módszeresen csinálják ki még azokat a partnereiket is, akikkel simán kimondhatnák a holtomiglan-holtodiglant. Kétlem, hogy bárki arra vágyna, hogy szerencsétlenül élje végig társkapcsolatait.

Jog

Eutanázia : Jogában áll meghalni?

2017.09.10. • By

Orvostudományunk fejlettségének köszönhetően mára már nem világosak a határok élet és halál között. Nem mondhatjuk ki világosan, hogy addig élek, amíg a szívem dobog. Így em könnyű választ találni arra, hogy jogunkban áll-e megfosztani magunkat életünk utolsó perceitől és a halál természetes élményétől? Szabadságunkban áll egyes embereket előbb, másokat utóbb halálba küldenünk?

Jog

Mit láthat a főnök?

2017.09.10. • By

A napi munkavégzés alatt általában előfordul, hogy 1-1 személyes ügyet is el kell intéznünk: telefonálni egy ismerősnek, elküldeni egy gyors e-mailt. Az is a napi rutinunk része lehet, hogy átolvassuk az aznapi híreket, felmegyünk közösségi oldalakra. Mindezt általában a munkahelyünkről, a benti számítógépünkről tesszük. Emiatt sokakban felmerül a kérdés: mit láthat a munkáltató, hogyan figyelhet meg minket?

Hétköznapok pszichológiája

Önimádók hálójában II.

2017.09.09. • By

Kóros nárcizmus vagy egészséges önbecsülés?

Hol húzódik a határ egészséges önszeretet és kóros nárcizmus között? – tehetjük fel a kérdést. Eldönthető és megmérhető-e mennyi, ami még kell, ami még egészséges tüzelőanyaga teljesítménynek, kreativitásnak, lelki egészségnek és hol lépődik át a határ a patológiás felé? Nem könnyű feladat. Hogy mit tekintünk kóros nárcizmusnak, függ az egyén életkorától, élethelyzetétől, és ahogy az első rész (ITT) bevezetőjében írtam, függ az adott társadalmi klímától is. Ki mondaná egy kétévesre, aki elragadtatottan nézi magát a tükörben, hogy „na, itt egy kis nárcisz”. Egy ilyen látvány inkább mosolyra késztet. Az ő életkorában még természetes az énközpontúság, ahogy a felfokozott önbizalom is. „Majd én felemelem!” – mondja teljes magabiztossággal a kissrác, majd büszkén pillant az anyukájára, mert fogalma sincs, hogy valójában apa emelte a vödröt, csak ő éppen nem vette észre. Ő hiszi, hogy bármire képes. Ugyanígy természetesnek vehetjük, ha a kamasz megszállottan foglalkozik a külsejével. Nála sem a személyiségfejlődés félrecsúszása, hanem életkorának jellegzetessége az önmagára irányított fokozott figyelem. Ha azonban 30 évesen még mindig központi jelentőséget tulajdonít a kinézetének, már elgondolkodunk, vajon milyen kompenzációs törekvés ez? A versengés, mások legyőzése szintén érdekes kérdés. A győzelem vágya nélkül még senki nem állt a dobogó első fokára, így önmagában az előrejutás elszánt akarása sem lehet kórjelző. Hosszú Katinka eredményeihez egészen biztosan hozzájárult egy adag egészséges nárcizmus, ahogy más nagy teljesítménynek is motorja az önmagunkba vetett erős hit.

Pszichiátria

Saját maguk fogságában – a kényszerbetegség

2017.09.02. • By

Sokan használják, szinte beleivódott a mindennapi beszélgetésekbe a kényszeres kifejezés anélkül, hogy a legtöbben belegondolnának, mit is jelent igazából ezzel a betegséggel küzdeni – komolyságát jelzi, hogy régen a végzetes jelzővel illették. De mikortól számít valaki tényleg kényszeresnek? Mik a tünetek, mi állhat a kialakulás hátterében és milyen súlyos lefolyása lehet a zavarnak?

Hétköznapok pszichológiája

Önimádók hálójában I.

2017.08.29. • By

1961. január 20-án John F. Kennedy beiktatási beszédében hangzott el azóta számtalanszor idézett mondat: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért!” Akkor lelkes ováció fogadta. Ma vajon kapna-e akár egy mérsékelt kis tapsot az az ember, aki a közösséget helyezi az egyén elé, sőt felszólítja az egyes embert, hogy legyen kedves elsősorban is közösségi lényként tekinteni önmagára? Lehet, hogy nem. Sok kutató szerint, az 1970-es évektől kezdődően egyre emelkedik a kitüntetett figyelemre vágyó, saját különlegességüket reflektorfénybe állító emberek száma. Azt mondják, minden kornak megvan a maga „divatbetegsége”, ami valójában az adott korszak társadalmi látlelete. Úgy tűnik, manapság a nárcizmus sütkérezik a jóleső rivaldafényben. Andy Warhol 1968-ban még semmit nem tudott Facebookról meg Instagramról, és talán neki magának is leesne az álla, milyen pontosan megjósolta mai viszonyainkat:„A jövőben bárki híres lehet 15 percre”  – mondta, mi pedig már tudjuk, hogy így van. Híresnek lenni pedig vonzó, ezért nagy a tolongás azért a negyedóráért. A közösségi média egyszerre teremtettje és teremtője is ennek az igyekezetnek. Ma az élményeknél, érzéseknél, és lassan a valódi teljesítménynél is fontosabb a látszat. De akár azt is mondhatnánk, a látszat lett az élmények forrása. Az Insta világban nem annak örülünk, ami megtörténik, hanem a képnek, amit közben sikerül elkészítenünk. Ha ügyesek vagyunk, akkor az jutalomra sem kell sokáig várnunk, szépen egymás után sorjáznak is a lájkok, míg egy áttűnő pillanatra végre megcirógathat minket az elégedettség érzése.  Az idő, mintha felgyorsult volna, nem érünk rá hosszan dolgozni az eredményekért, a vágyott dolgok azonnal kellenek, lehetőleg erőfeszítés nélkül, hiszen megérdemeljük. Mindez természetesen nem hagyja érintetlenül emberi kapcsolatainkat sem, intim viszonyaink is átalakulni látszanak. A mire vagyunk képesek együtt helyébe, a mit tudsz nekem nyújtani kérdése lépett. A másik már nem valaki, akivel idővel összecsiszolódunk, hanem megannyi szükséglet kielégítője. Mutasd, mit tudsz adni, én pedig igyekszem azt minél „olcsóbban” megszerezni!

Kriminológia

5 tévhit a Stockholm szindrómáról

2017.08.27. • By

Mi is az a Stockholm szindróma?

Az elnevezés eredete 70-es évekbeli túszdrámához kapcsolható, amikor is egy bankrablás során közel egy hétig tartott fogva két elkövető négy banki doalgozót. Az áldozatok a fogvatartás ideje alatt megkedvelték fogva tartóikat, és érzelmileg kötődni kezdtek hozzájuk. A furcsa jelenség okairól azóta is folyik a diskurzus, de elsődleges magyarázata az lehet, hogy a fogvatartott a pszichés és fizikai túlélés érdekében képes azonosulni a fogva tartójával, kialakul egy sajátos empátia és mentségeket keres az elkövető tetteire.