Amikor az ember kap egy nagy ajándékot, és úgy érzi, nem tudja kellőképpen viszonozni, nagyon kényelmetlenül érzi magát.

Miért is? Mert ha kapunk valamit, hirtelen úgy érezzük, le vagyunk kötelezve, a másik ettől fölénk került, és az adósává váltunk. Ezzel az ideiglenes státuszvesztéssel jár az elfogadás. Azért mondjuk vagy fejezzük ki azonnal, hogy „köszönöm”, mert ezzel is törlesztünk valamennyit. Ám még mindig ott a vágy bennünk, hogy mi is adjunk, ha lehet, egy kicsivel többet. Ha ez megtörténik, jól érezzük magunkat. Kiléptünk az adós szerepéből, most azzal a kicsivel többel mi tettük a másikat adósunkká.  Mi kerültünk úgymond felülre az adok-kapok libikókáján. Ám a mérleghinta – már ha jól működik egy kapcsolat – nem áll meg. Most a másik fogja viszonozni, amit visszakapott, talán ő is többet ad, mint amennyit mi adtunk neki, és máris átlendül a hinta, ismét mi vagyunk alul. Az ugyanis, hogy ki mennyit ad és kap, bármilyen kapcsolatról legyen is szó, pontosan könyvelődik. Könyvelődik kicsiben és nagyban, párkapcsolatban, munkakapcsolatban, barátságban, szomszédságban egyaránt.

3rewf5rp4jo-evan-kirby