Pár hónapja történt meg egy tanácsadás alkalmával, hogy azt jeleztem vissza az egyik kliensemnek, aki épp párkapcsolati problémájával küszködött és a viszony véget vetésével presszionálta partnerét, hogy: „Jól gondold meg, miket mondasz. Szakítással fenyegetni olyan, mint orosz rulettezni. Egyszer elsülhet az a pisztoly.”

Semmiképp nem lenne szerencsés, ha félreértené az állításom: nem tartom szélsőséges viselkedésnek azt, ha valaki a párkapcsolatában fontolóra veszi az elszakadást, mint opciót. Sőt, van olyan helyzet, amiben indokolt lehet az, hogy kimondjuk: „úgy érzem, érdemes lenne átgondolnunk annak a lehetőségét, hogy külön folytatjuk az utunkat”.

Ez fájó és nehéz lépés, a vállalása pedig komoly következményekkel járhat. Nem elég, hogy nekünk kellemetlen szembesülni azzal a veszteséggel, melyet ebben az esetben mi idézünk elő, még a másik iránt tanúsított felelősségérzetünkkel is el kell számolnunk. Nem beszélve arról, hogy valamilyen stratégiára is szükségünk lehet ahhoz, hogy átgondoljuk, hogyan is lesz az a bizonyos hogyan tovább egyedül?

A szakítás így véleményem szerint semmiképp nem bagatellizálható el és dobálható kedvszerűen, indulatainktól feltüzelve, abból a célból, hogy hatást gyakoroljunk a partnerre.