Kóros nárcizmus vagy egészséges önbecsülés?

Hol húzódik a határ egészséges önszeretet és kóros nárcizmus között? – tehetjük fel a kérdést. Eldönthető és megmérhető-e mennyi, ami még kell, ami még egészséges tüzelőanyaga teljesítménynek, kreativitásnak, lelki egészségnek és hol lépődik át a határ a patológiás felé? Nem könnyű feladat. Hogy mit tekintünk kóros nárcizmusnak, függ az egyén életkorától, élethelyzetétől, és ahogy az első rész (ITT) bevezetőjében írtam, függ az adott társadalmi klímától is. Ki mondaná egy kétévesre, aki elragadtatottan nézi magát a tükörben, hogy „na, itt egy kis nárcisz”. Egy ilyen látvány inkább mosolyra késztet. Az ő életkorában még természetes az énközpontúság, ahogy a felfokozott önbizalom is. „Majd én felemelem!” – mondja teljes magabiztossággal a kissrác, majd büszkén pillant az anyukájára, mert fogalma sincs, hogy valójában apa emelte a vödröt, csak ő éppen nem vette észre. Ő hiszi, hogy bármire képes. Ugyanígy természetesnek vehetjük, ha a kamasz megszállottan foglalkozik a külsejével. Nála sem a személyiségfejlődés félrecsúszása, hanem életkorának jellegzetessége az önmagára irányított fokozott figyelem. Ha azonban 30 évesen még mindig központi jelentőséget tulajdonít a kinézetének, már elgondolkodunk, vajon milyen kompenzációs törekvés ez? A versengés, mások legyőzése szintén érdekes kérdés. A győzelem vágya nélkül még senki nem állt a dobogó első fokára, így önmagában az előrejutás elszánt akarása sem lehet kórjelző. Hosszú Katinka eredményeihez egészen biztosan hozzájárult egy adag egészséges nárcizmus, ahogy más nagy teljesítménynek is motorja az önmagunkba vetett erős hit.