Van, hogy jóval nagyobb energiával reagál az ember valamire, mint amekkora arányban lenne a kiváltó eseménnyel. Van, hogy sorra kudarcot vall a munkájában, pedig okos, tehetséges, szorgalmas. Vagy egymás után romlanak el a kapcsolatai, holott minden adottsága meglenne hozzá, hogy boldog legyen. Akárhogy is nézzük az élettörténeteket, nem találjuk a kiváltó okokat. Mintha nem is a saját életüket élnék…
A testvérkapcsolatok életünk egyik leghosszabb és legjelentőségteljesebb kötelékei. Testvéreink személyiségfejlődésünk, érzelmi reakcióink és felnőttkori kapcsolataink meghatározó tényezői.
Miként befolyásolják a testvérkapcsolatok személyiségünk alakulását? Milyen jellemvonások járnak együtt a születési sorrenddel? Miért van ekkora különbség egyes testvérek között? Mitől lesz jó vagy rossz egy testvérkapcsolat? Milyen szerepe van ebben a szülőknek? Hogyan célszerű kezelni a testvérféltékenységet? És egy már haraggal, rivalizálással és ellenségeskedéssel teli testvéri viszonyt miként lehet szövetséggé, cinkosi kapcsolattá formálni?
Apja által elhagyott gyerek, megcsalt feleség, a családból kitagadott nagypapa, elárult barát. Nincs olyan mély kapcsolat, amiben előbb vagy utóbb ne okoznánk sérelmet egymásnak. Azonban nem mindegy, hogy ki okozza és, hogy mekkora fájdalommal jár.
Sokan olyan súlyos sérelmek terhét cipelik magukkal évtizedeken, sőt gyakran közel egy életen keresztül, amelyeket lehetetlennek tűnik megbocsátani. Hogyan bocsáthatnánk meg, hogy egy bántalmazásban töltött gyerekkort? Egy kitagadást? Vagy gyermekünk apjának hűtlenséget? Egyáltalán, mindent meg lehet bocsátani?
A kibeszélés és az áskálódás mindannyiunk életét körüljárja. Ki ne lett volna már rosszindulatú pletykálkodás, gúnyolódás vagy áskálódás áldozata, esetleg szemtanúja? Idézzük csak fel kollégánk sorozatos negatív megjegyzéseit a főnök új kocsija miatt, testvérünk kárörvendő hozzászólását eljegyzésünk bejelentésekor, vagy a szomszédunk kritizáló kommentjeit lakótársunk Facebook profilképei alatt. Ezt követően tegyük a kezünket a szívünkre: kivel ne fordult volna elő, hogy társaságban ne tett volna már valaha rosszindulatú megjegyzést családtagjára, a baráti körének egy tagjára, vagy kollégájára?
Az elkerülő személyiségzavarral küzdő emberek annak ellenére, hogy vágynak az elfogadásra, a szeretetre, és a másik ember közelségére, rendkívül erős szorongásuk miatt inkább elkerülik a bensőséges kapcsolatok kialakítását. Rettegnek a megszégyenüléstől, a megalázottságtól és attól, hogy mások számára gúny tárgyává válnak. Amennyiben pedig szorongásukat legyőzve mégis barátságot, párkapcsolatot létesítenek, az elutasítottságtól való állandó félelmük miatt fokozottan bizalmatlanok maradnak a kapcsolataikban, ott sem találják igazán a helyüket, így gyakran maradnak egyedül.
Vajon mi áll szorongásuk hátterében? Honnan ered a probléma? Mik az érintett mindennapjaira gyakorolt hatásai? Miként viselkedik egy elkerülő személyiségzavarral küzdő a kapcsolataiban? Mi különbözteti meg a többi személyiségzavartól? És miként lehet kezelni?
Érzelmileg elérhető anya, apa nélkül felnőni magányos és keserves tapasztalat. Mai társadalmunkban egyre több a válás, egyre több gyerek nő fel egyszülős családban, és egyre több az egyik szülője által hosszabb-rövidebb időre elhagyott gyermek is. És akkor még nem beszéltünk azokról az esetekről, amikor a szülők ugyan fizikailag jelen vannak a gyerek életében, ám érzelmileg nem.
Napjainkban egyre több családot érint akár közvetlenül, akár közvetetten a függőség kérdésköre, sok nehézséget, konfliktust és tehetetlenség érzését hozva ezzel életükbe. Ahogy azt Demetrovics Zsolt tollából is olvashatjuk, amikor függőségről beszélünk, meg kell különböztetnünk egymástól a kémiai és a viselkedési függőséget. Míg a kémiai függőségek esetében, mint ahogy azt az elnevezés is mutatja, valamilyen kémiai anyag – például az alkohol vagy drog – „fogyasztása” válik a függőség tárgyává, addig a viselkedési függőségek esetében egy rendszeresen ismétlődő cselekvés, viselkedés rabjává válik az egyén. Ez a viselkedés a teljesség igénye nélkül lehet például állandó vásárlási kényszer, határtalan szerencsejátékozás, vagy állandó interneten való lógás, vagy éppen munkamánia, kényszeres lopás, vagy kapcsolati függőség, amikor mindegy, hogy ki, csak valaki legyen mellettünk. Egy biztos: legyen szó akár kémiai, akár viselkedési szenvedélybetegségről, mindkettő mind a függő életében, mind annak környezetében káros és romboló hatású, sokszor emberéletet sem kímélő ördögi kör.
Az év vége közeledtével sok munkáltató dönt úgy, hogy anyagi lehetőségeihez mérten a munkavállaló egész éves, kitartó munkáját meghatározott összegű jutalom kifizetésével köszöni meg. Ez a gesztus amellett, hogy a decemberi hónap extra kiadásai után minden háztartásban jól jön, nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a munkavállaló munkájának elismertségét és a jövőbeli teljesítményét növelje, erősítse a lojalitásérzést, a tartós elkötelezettséget a munkáltató irányába, amely egyébként is kívánatos szempont a mai munkaerőpiaci helyzetben. De mit tehetünk munkavállalóként akkor, ha kimaradtunk a jogosulti körből vagy a többi munkatárshoz képest aránytalanul alacsony jutalomban részesültünk?
A Jog és Pszichológia előadássorozatának keretén belül 2018. október 1-jén Hruska Emese doktorjelölt, zenepszichológus mesélt a maximalizmusról. A népszerű téma előnyei és árnyoldalai is szóba kerültek. Továbbá megtudhattuk, hogy inkább a kiválóságra érdemes törekedni, nem a tökéletességre.
