A Budapesti Fegyház és Börtönben (a Gyűjtőben) dolgozik mint pszichológus, emellett a már feloszlott Ludditák (hip-hop lányduó) frontembere volt. 2012-ben jelent meg a Börtönkönyv: kulturális antropológia a rácsok mögött c. könyve, amelynek érdekessége, hogy az egyes fejezetekben szereplő elítéltek a megjelentetés előtt véleményezték a róluk szóló tanulmányokat. Utánajártunk, hogy mennyire változott meg az elmúlt évek során a börtönök világa. Interjú Fiáth Titanilla börtönpszichológussal.
Mennyire más a börtön társadalma, mint a civil társadalom?
Nagyon sok minden hasonló, a hatalmi viszonyok alakulása, a perifériára szorulás. Ugyanakkor ez mégis egy lehatároltabb világ, az érvényesülés eszközei, vagy legalábbis annak hangsúlyai sok esetben mások (erőszakosság, agresszivitás, megfelelő kiállás). Mindez természetesen attól is függ, hogy a civil élet melyik szeletével hasonlítjuk össze az elítéltek világát.
A könyvedben különböző fogvatartotti típusokat különböztetsz meg. Mennyire átjárhatóak ezek a típusok?
Erről szeretnék írni majd a későbbiekben. Maga a státusz nagymértékben múlik azon, hogy ki milyen körletre és zárkára, illetve közösségbe kerül. A dolgozó fogvatartottak részlegei nyitottabbak és kevésbé erőszakorientáltak. Vannak ún. pszichoszociális körletek: beteg, gyenge vagy egyéb okok miatt viktimológiailag (az áldozattá válás szempontjából) veszélyeztetett elítélteket helyezünk ide annak érdekében, hogy megvédjük őket az erőszakosabb elítéltektől, illetve a normál részlegektől, ahol esetleg a hierarchia alsóbb szintjeire kerülnének. Részben igaz lehet, hogy valamiféle csípésrend az elkülönített körleteken is kialakul. Amerikában például megfigyelhető a szexuális bűnelkövetőket fogva tartó börtönökben, hogy azok, akiknek az áldozata felnőtt korú volt, lenézték azokat, akik kiskorúakkal tették ugyanezt. A csoport legaljára azok kerültek, akik csecsemőket molesztáltak. Az egyes csoportok tagjai részben az elhatárolódás által próbálták fenntartani a saját önbecsülésüket. Látható, hogy valamilyen hierarchikus rendszer a mások által kirekesztettek között is kialakul, de mindezt nagyon nehéz objektív módszerekkel vizsgálni.
Hogyan élhető túl olyan embereknek a börtön, akik nem a hierarchia legtetején állnak?
Sok esetben nem egyszerűen a kigyúrt testalkat, azaz a megnövelt testméret számít a hierarchia magasabb polcain: fontos lehet az életkor, a vagyonosság, a bűncselekmény jellege vagy a mások által elismert bűnözői körökkel való kapcsolat. Egy friss példa: találtak egy illegálisan birtokolt mobiltelefont egy kevésbé kedvelt embernél, akit később a társai mindenféle verébnek és szemétnek neveztek, amiért nem tudott jobban vigyázni, mivel az eset óta napi szinten többször átvizsgálják őket sétára menet. A menők egyik tagja, aki intelligens, kigyúrt, jó kapcsolatokkal rendelkezik, szintén lebukott. Őt felmentették a többiek: „Jaj, ő nem olyan, ő óvatos… Biztosan beárulta valaki”. Aki alacsonyan áll a hierarchiában, azt ugyanezért mélyen megvetették és vádolták a bukása kapcsán. Nagyon érdekes dolog, hogy mikor mit fogadnak el a fogvatartottak, és miért nem közösítenek ki egyeseket másokkal ellentétben.
Milyen körülményeken múlhat az, hogy valaki egyszer a hierarchia tetejére kerül, majd hirtelen az aljára?
Ahogy említettem már, sok minden múlik a kapcsolati tőkén, a vagyoni helyzeten, a fizikai erőnléten, az edzettségen (amivel összefügg az is, hogy a tehetősebbek jobb minőségű ételeket tudnak vásárolni, mint az átlagos elítéltek). Az idő múlásával előfordulhat azonban, hogy népszerű, magas pozíciót betöltő elítéltek mögül kihátrál a család, nem küldenek több csomagot, vagy valamilyen negatív információ lát napvilágot az illetőről, legyengül, megbetegszik és így tovább – ilyen esetekben lejjebb lehet kerülni a rangsorban. Előfordulhat ugyanakkor, hogy egy első bűntényes, akinek semmilyen benti kapcsolata nincs, de van olyan árucikk, amit csak ő tud beszerezni, hirtelen nagyon keresett és népszerű személy lesz a társai körében. A példák azt tükrözik, hogy a rendszer kellőképpen dinamikus: a szerepek és pozíciók igen gyorsan képesek megváltozni.
Mennyiben változtatja ez meg a családi kapcsolatokat? Tudnak-e bentről segíteni?
A bűncselekményt el nem követett hozzátartozókkal szemben meglehetősen igazságtalan a rendszer. Pár éve, egy Európai Uniós projekt kapcsán indítottunk a Budapesti Fegyház és Börtönben egy meseszakkört: a fogvatartottak megtanultak olyan meséket írni, amelyek a jelképek és a történetvezetés segítségével támogatják a gyermekeket abban, hogy az apa hiányát feldolgozhassák. Természetesen mindenki a saját gyermeke életkorához és aktuális helyzetéhez szabta a történeteket. Egy 12 éves fiú édesapja például arról írt egy mesét, hogy az apa külföldre ment dolgozni, ezért nem lehetett otthon a fiával. A család az apa távollétét kihasználva megpróbálta megakadályozni, hogy a fiú focista legyen. A gyerek a tiltás ellenére edzésekre járt, azonban a sorsdöntő meccsen nehezen tudta összeszedni magát: mindenkinek ott szurkolt az édesapja, csak az övé nem volt sehol. A második félidőben szerencsére váratlanul megjelent az apa a lelátón, így a fiúnak sikerült összeszednie magát, és a csapattal megnyernie a mérkőzést. A megírt meséket felvettük DVD-re és karácsonykor átnyújtottuk a gyermekeknek. Nagyon jó visszajelzések érkeztek. A DVD elkészítése minimális pénzigényű, mégis óriási ajándék volt, ami sokat segített abban, hogy a gyermekeknek indirekt módon mégis élő kapcsolatuk maradjon az édesapjukkal.
A hozzátartozók hogyan tudnak segíteni?
A családtagok és ismerősök látogatófogadásra jöhetnek, illetve a fogvatartottak újabban a Skype-olás lehetőségét is igénybe vehetik. Az egyik elítélt fiának kisgyermekei születtek, mialatt a nagypapa börtönben ült, a szülők azonban nem akarták bevinni az unokákat az intézetbe. Mióta Skype-olhatnak, az unokák is tudják tartani a kapcsolatot a nagypapával. A hozzátartozók úgy tudnak segíteni, hogy jelen vannak az elítéltek életében. Sokan az életfogytiglani szabadságvesztést töltők közül ki is jelentik, hogy csak azért nem lesznek öngyilkosok, mert tartják velük a kapcsolatot, mert a családnak nem akarnak még nagyobb fájdalmat okozni. Az egyik női elítélt részéről az is felmerült például, hogy a kamasz fiával jóval szorosabb kapcsolatot volt képes kiépíteni, mint korábban, mert a rendszeresen írott, hosszú leveleket keresztül őszintébben és mélyebben meg tudta szólítani a gyermekét. A kapcsolat erősödése által a fogvatartott a saját, börtönben töltött idejét is jóval értelmesebb időként élte át, mint korábban.
Hogyan tudnak megbirkózni az elítéltek a bent töltött idő hosszával?
Különböző időintervallumokra bontják a sokszor beláthatatlanul hosszúnak tűnő, strukturálatlan időt, például edzéstervet készítenek a gyúráshoz, iskolába járnak, dolgoznak, egymást igyekeznek betanítani. Akik sohasem szabadulhatnak, azok más módokon próbálják értelmessé alakítani a mindennapokat. Itt válik fontossá a hozzátartozók szerepe. Van például, aki kijelenti, hogy addig semmiképp sem lesz öngyilkos, amíg él az édesanyja. Magam is igyekszek sokféle feladatot kitalálni hosszú ítéletes elítéltek részére. Nemrég például meghívtak a Szociálpszichológia című könyv bemutatójára. Hetekkel korábban odaadtam a fogvatartottaknak a könyvet, akik elolvasták, és oldalakat írtak a véleményükről. Volt egy elítélt, aki egy táblánál álló majmot faragott ki fából: számára a könyv legnagyobb tanulsága az volt, hogy mennyire ostoba, nárcisztikus faj is az ember, miközben a viselkedése valódi mozgatórugóiról fogalma sincs.
Hogyan látod a női és férfi börtönökben a nemi szerepeket?
Férfibörtönökben a szexualitásra épülő kapcsolatok gyakoribbak; női börtönökben maga az intimitás, a kapcsolódás a nemiségnél többet számíthat. A nők gyakrabban rendeződnek ún. pszeudocsaládokba, olyan társas intézményekbe, ahol kialakulnak a „nagymama-apa-anya-testvér” stb. szerepek Férfiaknál inkább a keresztapa, a beavató/beavatandó szerepkörök figyelhetők meg. Női párkapcsolatok esetében a felek sokszor igyekeznek reprodukálni a hagyományos nemi szerepeket, kialakulhat például a „fiús lány” és a „lányos lány” kettőse a szerepeknek megfelelő viselkedésmintákkal és szabályokkal.
Mennyire szabad érzelmeket kimutatni egy férfi zárkában?
Vannak helyzetek, amikor a zárkaközösség elfogadja azt, hogy valaki „recseg”, például közeli hozzátartozó halála esetén. A nők a tradicionális szerepeikből adódóan többnyire megértőbbek, vigasztalóbbak. A férfiak egy darabig azok, aztán egy bizonyos idő elteltével felhívják az illető figyelmét arra, hogy a magatartásával „lehúzza a zárkát”, vagyis negatív irányban befolyásolja a társai hangulatát. Nemrég készítettek minderről egy karácsonyi előadást is férfi elítéltek: a történet központi eleme, hogy amikor az egyik fogvatartott kiborul az ünnepek közeledtével, akkor a többiek azonnal rászólnak, hogy fejezze be a siránkozást. A karácsony mindenkinek nagyon nehéz időszak, mindenki látványosan ki tudna készülni a magánytól és a szeretethiánytól. A darabban meglepően agresszíven igazítják el a gyengébbet. Számos utalás történik arra vonatkozóan, hogy olyankor, amikor mindenki az utolsó erejével igyekszik óvni magát a kontrollvesztéstől, gyakoribbak a súrlódások is. Visszatérve a kiinduló kérdésre: férfiaknál jóval erősebb tilalomba ütközik az érzelmek kimutatása. Nálam például mindig van papír zsebkendő az íróasztalon, sok fogvatartottnak szüksége is van rá, azonban még halálhír közlésekor is sokan elnézést kérnek a sírás miatt. Egy másik példa: egy fogvatartott épp az önéletrajzát írta házi feladatként. A visszaemlékezés során többször is behúzódott a zárka illemhelyiségébe sírni, de minden egyes alkalommal elképzelte, mi fog történni, ha a felügyelő éppen akkor néz be ellenőrzés céljából a nyíláson, és észreveszi, hogy könnyezik. Még egy ilyen elképzelt szituáció hatására is azonnal kizökkent a korábbi gondolataiból. Rettegett attól, hogy egy másik férfi – hangsúlyozottan férfi! – megítélheti őt, illetve elterjesztheti, hogy nem bírja a börtönt.
Van-e esélyük a fogvatartottaknak arra, hogy az egyforma rabruhákban is kifejezzék valamiképpen az egyedi jellegzetességeiket?
A fogvatartottak – egy szimbólumokban meglehetősen szegény környezetben – a saját testükre mint identitásjelölőre, mint az önkifejezés talán legfontosabb eszközére jelentős figyelmet fordítanak. Ilyen-olyan trükkökkel átszabhatják, átalakíthatják az egyenruhákat, de az is előfordul, hogy a megengedettnél több inget és nadrágot szereznek be, hogy az újban mehessenek le beszélőre. Számomra mindez különösen érdekes, mert hozzám hasonlóan valószínűleg a hozzátartozók sem látják a különbséget az új és a használt ruházat között, mégis, a „jól ápoltság” és a nehéz körülmények ellenére fenntartott „igényesség” a fogvatartottaknak roppant fontos. Nőknél igen érdekes, hogy amikor beszélőre mennek, hihetetlen sminkekben, harisnyákban és saját cipőkben pompáznak. Az erős arcfestés feltűnően elüt a rabruhától: civil szemmel azt mondhatnánk, hogy a minimális harmónia is hiányzik. Természetesen nem is ez a cél: nem azt akarják, hogy így olvasd vissza a megjelenésük kódjait. Véleményem szerint inkább azt próbálják meg üzenni, hogy „Az arcomat és a lábamat nézd, ez az a két testrészem, amivel szabadon rendelkezem, így fejezhetem ki mindazt, hogy nem hanyagoltam el magam, megőriztem a nőiességemet, azaz nem tört meg a börtön!”.
A fotókat készítette: Mikola Studió Kft.