Van, hogy jóval nagyobb energiával reagál az ember valamire, mint amekkora arányban lenne a kiváltó eseménnyel.  Van, hogy sorra kudarcot vall a munkájában, pedig okos, tehetséges, szorgalmas.  Vagy egymás után romlanak el a kapcsolatai, holott minden adottsága meglenne hozzá, hogy boldog legyen. Depressziós, és nem érteni, miért. Vagy évek óta nem sikerül teherbe esnie, pedig ennek semmilyen fizikai oka nincs. Daganatos betegséget kap, pedig élete és lénye maga a harmónia. Akárhogy is nézzük az élettörténeteket, nem találjuk a kiváltó okokat.  Mintha nem is a saját életüket élnék...

 A gyógyító szakmákban pedig ismert jelenség, hogy bármit is teszünk, egyeseknél makacsul tartja magát a testi vagy a lelki tünet illetve betegség.  Elkezd ugyan javulni a beteg, ám amikor már majdnem jól van, hirtelen ismét rosszabbul lesz –még rosszabbul, mint volt. Miért?

Az ember sorsa összefonódik annak az embercsoportnak a sorsával, akinek az életét köszönheti: a családjáéval. Úgy tűnik, hogy a család tagjait egy rejtett információs háló köti össze egymással, amiben mindenkinek ott van a lenyomata, aki csak a kiterjesztett családhoz tartozik, függetlenül attól, hogy tudunk-e az illető létezéséről, vagy nem. Ez a családi léleknek nevezett mező, a tagokból összeállt új egész több mint részeinek összege. Mint minden rendszernek, ennek is megvannak a maga működési mechanizmusai. Ebbe a nagy egészbe ágyazódik bele az egyes ember élete, és sokszor oly módon irányítja azt, hogy az illető arról nem is tud – csak nem él jól, vagy beteg, és se maga, se a környezete nem érti, miért.

Bert Hellinger a nyolcvanas években kezdte el kidolgozni a módszerét. Több forrásból merített. A családállításban felfedezhetjük a pszichoanalízis, a hipnoterápia, a családterápia, a tranzakció analízis, és a primér terápia elemeit. Mindahhoz, amit másoktól átvett, hozzáadta originális meglátásait és megfigyeléseit, és rövid időn belül látványos sikereket ért el.

A családállítás a közös családi lélek „megkérdezésének” technikáját jelenti.

A kizökkent rend

Lehet, hogy könnyebben élnénk, ha ismernénk, és amennyire csak lehet, betartanánk azokat a törvényeket, melyeket Hellinger figyelt és fogalmazott meg a családtagokat összekötő energiaháló (nevezik családi léleknek, vagy mezőnek) működésével kapcsolatban. Ha ez mégsem sikerül, annak akár generációkon keresztül is negatív hatása lehet a család tagjaira. Vegyük őket sorra:

• Az odatartozás joga:

  a kiterjesztett család (a klán) minden egyes tagjának egyenlő joga van ahhoz, hogy a többiek a családhoz tartozónak ismerjék el. Mégis van, hogy valakit kitagadnak, mert a család számára elfogadhatatlan dolgot követett el. Van, hogy azért próbálnak meg elfelejteni valakit, mert nagyon fáj az emléke. Meghal egy kisgyerek, a szülő nem bírja el a fájdalmat. Hogy túlélje a veszteségét, megpróbálja aktívan „elfelejteni”, és úgy tenni, mintha az a kicsi soha nem is létezett volna. Sokszor a nevét is megkapja a következő azonos nemű testvér – és persze a névvel együtt a lehetetlen feladatot: pótolnia kellene a halottat. A kitagadott energetikai lenyomata ott van a mezőben, csak a viselkedés szintjén van vákuum a helyén. Az odatartozás jogát tagadjuk meg akkor is, ha azt mondjuk, hogy a nagypapa szívinfarktusban halt meg, holott öngyilkos lett. Ezzel a sorsát tagadjuk ki – az ember és sorsa pedig elválaszthatatlan egymástól.

• A hely törvénye:

  a családi lélekben, avagy mezőben minden egyes családtagnak megvan a saját helye, és csak ezen a helyen állva élhet jó életet. (Vesd össze a puzzle játékkal: csak akkor jó a kirakott kép, ha mindegyik darabkája megvan, és mindegyik a neki megfelelő helyre került). „A saját helyünkön lenni” annyit tesz, hogy nemcsak a tények szerint, hanem érzelmi megélésünkben is a nekünk megfelelő generációs létrafokon és azon belül is a nekünk megfelelő sorszámú helyen állunk.

A legalsó generációs létrafokon van a gyerek, ő a Kicsi. A felette lévőn a szülei: tőlük –ill. rajtuk keresztül - kapta az életet, tehát hozzá képest ők a Nagyok. Felettük a nagyszülők, a Még Nagyobbak. Ezek mondhatni biológiai tények. Mégis sokszor úgy élünk, mintha a szülők szintjére tartoznánk: úgy érezzük, apánk vagy anyánk magányos, érzelmileg helyettesítenünk vagy pótolnunk kell számára a társat, aktívan beleavatkozunk a párkapcsolatukba, pártot fogunk és tanácsot adunk. Olyan is van, hogy két generációs létrafokot ugrunk – természetesen csak élményünkben – felfelé. Úgy érzünk, viselkedünk a szülőnkkel, mintha mi lennénk hozzá képest a Nagyok, megpróbáljuk megadni nekik azt, amit a nagyszüleinktől nem tudtak megkapni. Így nem tudjuk a saját életünket élni, gyökértelenné és stresszessé válunk. Élményünkből hiányzik a gyerek-lét, amit majd nagy valószínűséggel a párkapcsolatunkban fogunk megpróbálni pótolni. 

A generációs létrafokon belüli sorszám azt jelöli, hogy ki hányadikként érkezett a rendszerbe: van első, második, sokadik gyerek, első, második, sokadik fontos kapcsolat az ember felnőtt életében. Az embernek van ugyanis egy eredeti családja, ahonnan az életét kapta, és van egy új családja – ha van – ahová a házasságot, vagy a jelenlegi tartós kapcsolatot megelőző partnerei is odatartoznak. Az előző párkapcsolatok fontosságáról a későbbiekben még részletesen lesz szó. Ha tehát kitagadnak valakit, vagy elveszik az őt megillető helyet, azt a rendszer mintegy „jóváteszi”. Ez a harmadik törvény működésének az eredménye. Ez pedig:

A rendszerlelkiismeret

Hellinger zseniális megfigyelése szerint egy teljes mértékben igazságtalan és tudattalan csoport-lelkiismeret működik a családi lélekben: ha a tagok közül valakivel valami életbevágóan rossz történik, vagy nehéz sors jutott neki, akkor másvalaki, aki egy-két generációval később született, ugyanúgy él, érez és viselkedik, mintha az a rossz dolog vele történt volna meg. Ehhez egyáltalán nem kell, hogy ismerje a nehéz sorsú klántagot, vagy egyáltalán tudjon a létezéséről! Ilyen rossz az is, ha valaki nem kapja meg az őt megillető helyet és tiszteletet. Ebben a „másvalakiben” tehát olyan érzések, érzelmek keletkeznek, mintha őt közösítették volna ki, mintha ő vesztette volna el nagyon korán a szüleit, szerelmét, gyerekét, mintha őt érte volna valamilyen sorscsapás. Úgy él, mintha azt mondta volna a lelkében:

„Kedves testvérem/ szülőm/ nagyszülőm/ rokonom, inkább én viszem helyetted ezt a nehéz sorsot, mint Te.” 

„Ha menned kellett, akkor követlek – a halálba/ a rossz sorsba/ a betegségbe.” 

„Átveszem Tőled a nehéz érzelmeidet, hogy ezzel is segítsek Neked. Majd én átélem a gyászodat/haragodat/félelmedet helyetted.”

„Ha elkövettél valamit, majd én vezekelek helyetted.”

Ha ezeknek a törvényeknek és megfigyeléseknek az ismeretében vizsgáljuk meg, hogy miért nem sikerül úgy élnünk, ahogy szeretnénk, nagyon gyakran derül ki az, hogy a családunkban megsérült a rend, és ezért nem tudunk jó életet élni. Vagy valakinek nagyon nehéz sors jutott, és működésbe lépett a rendszer-lelkiismeret, melynek eredményeképpen például egy gyerek kezd el érthető okok nélkül rosszul élni, vagy valamilyen testi-lelki tünetet mutatni.  Mivel az okok ilyenkor nem a saját élettörténetében vannak, mindaddig eredménytelenek maradhatnak a testi és lelki kezelések, amíg a fenti rejtett, tudattalan fogadalom napvilágra nem kerül, és fel nem oldódik.

A folytatásban megnézzük, hogy ki mindenki tartozik bele a családba, és mi számít olyan nehéz sorsnak, ami majd a rendszerlelkiismeretnek köszönhetően valószínűleg egy másik családtag életében is megjelenik..Megnézzük azt is, hogy hogy oldhatjuk fel ezeket a tudattalan fogadalmakat.