Magyarországon először 1919-ben Ferenczi Sándor pszichoanalitikus jegyezte le a „vasárnapi neurózist”. A munkaszüneti napokon az elvonási tünetektől szenvedők fejfájásra, hányingerre, ingerlékenységre, kedvtelenségre panaszkodtak és nem tudtak mit kezdeni magukkal szabadidejükben. Az amerikai Wayne Oates '71-ben használta először a „workaholism” kifejezést. A magyar köznyelvben elterjedt kifejezések a munkafüggőség, munkamánia, munkaholizmus.

Bár a workaholism világszerte elterjedt kifejezés, de még nem hivatalos pszichológiai, pszichiátriai szakkifejezés. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság még nem fogalmazta meg a diagnózis felállításához, kezeléshez szükséges anyagot (nem szerepel a DSM-5-ben). Ennek ellenére számos definíciót találhatunk az állapot leírására.

Bryan Robinson elmélete szerint a család összeomlása vagy rendellenes működése hajtja bele leggyakrabban az egyént munkafüggő állapotba. Meghatározása alapján munkaholizmus, mikor az egyén túlzottan belemerül a munkába, maximalistává válik, önértékelését a munkából meríti. Veszélybe sodorva saját egészségét, kapcsolatait szeretteivel, kizárva életéből a gyermeknevelést, egy ördögi körbe kerül (Robinson, 2007).

Sok pszichológiai zavar, köztük a munkafüggőség kialakulásának egyik leggyakoribb oka a zaklatott gyermekkor. Különböző helyzeteket képzelhetünk el, például: a szülők veszekednek, nem törődnek gyermekükkel, aki mindeközben szorong a család megbomlása miatt. Elvált anyuka fiát emeli fel családfői pozícióba, minden döntéshez kikéri véleményét, tanácsot kér tőle, mindent megoszt vele privát életéről.
Vagy alkoholista szülők gyermeke magától kezdi el intézni a családi ügyeket: befizeti a számlákat, háztartást vezet, gondoskodik mindenkiről.
Persze a fentiekhez hasonló családi környezetből sem feltétlenül nő ki a munkafüggőség, másféle problémák, betegségek is adódhatnak vagy egyszerűen egészséges életet fog élni a személy, mert sikerült megküzdési technikákat találnia.

A változatos családi háttér, társadalmi státusz ellenére mindegyik esetben közös a bizonytalan, stresszel teli légkör, amit a gyermek meg akar szüntetni. A legáltalánosabb láncreakció szerint először elönti a vágy, hogy kontrollálhassa saját életét, majd igyekszik a maga lábára állva megerősödni. Képes lesz elválasztani magát érzelmileg a stresszel telt környezetétől, belemenekülve az eredmények hajszolásába, az öngondoskodás elérésébe. Az elhatárolódás folyamatával eljön az érzelmi izoláltság, függetlenség, és elkezdi objektíven szemlélni maga körül az eseményeket, megtanulja, hogy csak magára számíthat. Ez az elszigeteltség a függő felnőttkorára is megmarad, és a saját családjában is magányos lesz. A rossz családi környezet őt nem teszi tönkre, sőt motiváló erőként hat rá, karrieristává válik.

A munkafüggőség felnőtt korban is kialakulhat, ha valaki a családban adódó gondokat nem megoldani próbálja, hanem a munkába menekül előlük. Esetleg a vállalat hajtja bele az egyént ebbe az állapotba, ami szétrombolja a családot. Elképzelhető életút az is, hogy valaki korábbi veszélyesebb függőségét enyhíti munkaholizmussal.

Gondoljuk végig, a cégeknek megéri-e munkaholistákat alkalmazni? Tiszta haszonnak tűnhet egy ember, aki csak a munkájának él éjjel-nappal a hét minden napján. Lelkesedik érte, magas szinten teljesít – hiszen maximalista – fellendíti és magával húzza a munkahelyi közösséget. A valóságban azonban az ilyen ember csak a munkának él, nem törődik munkatársaival sem, nem tud együttműködni, csapatban dolgozni, mert maga akarja kézben tartani a gyeplőt. Nem bízik más munkájában, úgy érzi, hogy csak magára számíthat. A munka élteti, ez az adrenalin forrás, örömforrás. Mivel a munkamániás is szeretne boldog ember lenni – más addikciókhoz hasonlóan – egyre többet akar a munkából. Ez azonban elindíthat egy ördögi kört. Legsúlyosabb esetben emberünk túlhajtja magát, nem képes pihenni, a nyaraláson is csak a teendőkkel foglalkozik, egy percre sem lazít. Így nem képes soha feltöltődni, elszakadni a munkától. Kimerül, feledékeny, szétszórt lesz. Továbbra is egyre többet akar dolgozni, de semmit nem képes 100%-on teljesíteni, örökké időhiányban szenved ettől ingerlékennyé válik. Kiveszik belőle a kreativitás. Mindezt tagadja, megszállottan a munka rabja, már nem is ő irányítja életét. Önértékelése zavaros, hisz nem kap vagy veszi észre a kívülről érkező visszajelzéseket, kizárólag a teljesítménye által határozza meg önmagát. Az emberek viszont jellemzően egymással való kommunikációjukból vagy más impulzusok, érzéseik alapján határozzák meg önmagukat. Nem minden munkaholista produkálja a fent leírt tüneteket illetve nem minden ember munkaholista, akinél észrevehető 1-2 tünet a felsoroltakból. Elképzelhető a tünetek különböző kombinációja valamint előfordulnak enyhébb és súlyosabb esetek egyaránt. A munka ugyanakkor jelenthet kikapcsolódást is, nem feltétlen válik kórossá.

Néha nehéz megkülönböztetni a munkaholistákat (workaholic) a keményen dolgozóktól (hard working). Bryan Robinson kutatásai alapján a keményen dolgozó ember számára a munka csupán egy elvégzendő feladat, egy hétköznapi cselekvés, melynek határokat szab, nem viszi haza, tud rá nemet mondani és időt szentelni családjára. A függő számára a munka biztonságot jelent, adrenalinforrás, eluralkodik élete felett, szabadidejében is csak a munka körül jár minden gondolata.

Az egyik legveszélyesebb pontja a munkaholizmusnak, a túlzott kimerültség. Ezt emberünk észleli és a pihenés, kikapcsolódás helyett különféle serkentőszerekhez nyúlhat. Alkohol, amfetamin, és egyéb szerhasználattal egy másik addikció is kialakulhat.

Kevesen gondolnák, hogy a munkaholizmusnak halálos kimenetele is lehet. Azonban a japánoknak már egy kifejezése is van arra, ha valaki a szó szoros értelmében halálra dolgozta magát. Karoshi. Japánban a probléma annyira súlyos, hogy a kormány külön programot dolgozott ki a munkafüggőségből adódó halálesetek visszaszorítására. Korlátozták a túlórák maximális számát, hangsúlyozzák a pihenés és családdal töltött idő fontosságát.

A munkaholistákat pszichológusok/pszichiáterek egyénileg kezelik, vagy csoportterápiába járnak. Amerikában az anonim alkoholisták mintájára alapítottak csoportot munkafüggők számára. A közösségbe férfiak és nők járnak azzal a vággyal, hogy józanok maradjanak. Megosztják tapasztalataikat, segítik egymást a felépüléshez vezető 12 lépésből álló úton (Wokaholics Anonymus, 2005).

Remélem érződik a fentiekből, hogy azok az emberek, akik szeretik a munkájukat, boldogan végzik azt, lelkesek tudnak maradni, képesek megtalálni benne a feltöltődést, flow élményt élnek át közben stb. nem munkafüggők. Ők a szerencsés emberek, akik megtalálták azt a tevékenységet, ami örömmel tölti el őket és még fizetést is kapnak érte. Ők tudnak egyensúlyozni a magánéletük, az élet más területei és a munkájuk között, a munka nem egyedüli örömforrás a számukra.