A pszichodráma Magyarországon talán a legelterjedtebb csoportos módszer, amelynek különlegessége, hogy a verbalitáson túl, az egyén spontaneitását és kreativitását segítségül hívva, cselekvéses formában jeleníti meg, és ezáltal teszi láthatóvá az egyén számára konfliktust okozó külső, és belső történéseket, illetve lehetőséget kínál a vágyak, és a jövőbeli alternatívák kipróbálására a pszichodráma színpadán. A pszichodramatikus módszer kidolgozása Moreno nevéhez fűződik. Moreno az egyénre, mint szerepek összességére tekint, és konfliktusait, vágyait is a környezetével való kölcsönhatásban vizsgálja.
Mit is jelent ez? Az ember élete során folyamatos, szoros és kölcsönös interakcióban él környezetével. A közvetlen interakciók tapasztalatai (szocializáció, elvárások), illetve az egyént érő szociokulturális (társadalmi normák, kulturális hatások, vallás) hatások mentén mindenkiben kialakul egy egyedi viszonyulás az őt körülvevő világhoz, amely viszonyulás tükrében az egyén bizonyos viselkedésmintázatok mentén kezd el működni. A környezettel kapcsolatos tapasztalatok, és a hozzájuk fűződő működésmódok szerepek formájában sűrűsödnek. Ezek a szerepek (pl. nő vagyok, feleség vagyok, szerető vagyok, apa vagyok, tűzoltó vagyok, beosztott vagyok) ideális esetben harmonikusan tudnak egymással párhuzamosan működni, a valóságban azonban gyakran összeütközésbe kerülnek egymással („hogyan legyek odaadó feleség, mikor anyaként gyermekemnek szentelném figyelmem javát ”), ami külső, illetve belső konfliktusok formájában jelenik meg. A csoportba belépve az egyén teljes szereprepertoárját, illetve szerepkonfliktusait hozza magával.
A csoportos módszerek legnagyobb hozadéka, hogy a csoportban lévő egyén megélheti, hogy problémáival nincs egyedül. Az élmények kölcsönös megosztása révén elmélyülő bizalmi légkörben - amelynek kialakulását és fenntartását a kölcsönös titoktartás is segíti - a csoportkohézió megerősödésével az egyén bátran behozhatja és megjelenítheti szerepeit, konfliktusait, amelyekkel kapcsolatban visszajelzéseket kaphat társaitól.
A csoportos önismereti módszerekkel kapcsolatban gyakran felmerül a kritika, hogy a csoport szabályai, keretei egy olyan mesterséges teret hoznak létre, ami nem összeegyeztethető a realitással. Ez részben így is van. A pszichodramatikus színpad is egy „mintha tér”, ahol a csoporttagok a realitásban megélt szerepeik, élményeik szubjektív leképződéseit mutathatják meg. Azáltal, hogy ezek a szerepek,konfliktusok láthatóvá válnak, az egyénnek lehetősége nyílik arra, hogy önmagát külső perspektívából is megfigyelhesse, és ezáltal saját szerepeit tudatosítsa. A szerepek differenciálódásával, párhuzamosan megváltozik a szerephez kapcsolódó viselkedésrepertoár is, ami már a realitásban is megmutatkozik.
A csoportos közeg, és a csoporttagok között zajló interakciók azonban tudattalanul is aktiválnak bizonyos szerepeket, amelyeket az egyén a csoportban képviselni fog (pl. gondoskodó, összhangteremtő, szókimondó), és amely szerepek között kialakuló interakció nagyon is valós. A biztonságos légkörben a csoporttagoknak lehetősége nyílik rá, hogy elsajátítsák a helyzettel kapcsolatos érzéseik tudatosítását és felismerését , és megtanulják kifejezni akár negatív érzéseiket is adott szerepekkel, viselkedéssel kapcsolatban („dühössé tesz, hogy mindig gondoskodni akarsz rólam, úgy érzem nem tekintesz egyenrangú félnek”).
A pszichodramatikus csoportban tehát tulajdonképpen két síkon futnak az események; egy reális és egy mintha térben. A mintha térben zajló dramatikus játékok során az csoporttagok újabb és újabb szerepeket próbálhatnak ki, tapasztalhatnak meg, és a játékban szerzett tapasztalok hatására a csoportban vitt szerepek is dinamikusan változnak, ami időnként konfliktusokat szülhet, de a folyamat természetes része. A konfliktusok rendezésével az egyén a csoport biztonságos keretei között élheti meg, hogy szerepei dinamikusan változhatnak, és az e téren szerzett tapasztalatait kiviheti magával a realitásba.