Eset Nagy Zsóka családi mediátor praxisából

Ki tudnál emelni a praxisodból egy olyan esetet, amely tanúságos lehet a számunkra?

Nagy Zsóka: Egyszer megkeresett egy nagyon kedves fiatalember, akinek az esete azóta is foglalkoztat. Nevezzük most Bélának. Megkeresett engem ez a fiatalember azzal, hogy ő házas létére halálosan szerelmes valakibe, de a felesége még ezt is megbocsájtja neki. És nem tudja, hogy mit csináljon. Egy olyan nőt, aki ennyire szereti őt, hogy még a szeretőt is megbocsájtja, nem lehet elhagyni, ugyanakkor a szeretőtől nem tud szabadulni, ha már két napig nem látja, akkor fizikai rosszullét kerülgeti. Az első beszélgetésünk alkalmával elmesélte nekem a telefonban, hogy ő és a felesége gyerekkori barátok voltak, már a játszótéren is együtt játszottak, együtt jártak óvodába, nagyon jól ismerték egymást. A későbbi tanulmányaik elsodorták őket egymás mellől, különböző egyetemekre jártak, és amikor végeztek, ismét találkoztak. Ismerős érzés volt számukra az ismételt találkozás, nagyon jó volt együtt lenniük, úgy érezték, hogy hazataláltak. Tervezgették, hogy gyerekük legyen, a két családnak pedig természetes volt, hogy ők összeházasodnak. A fiatalok nem voltak annyira szerelmesek, de jó volt nekik megállni, megállapodni az egyetemi évek bulizása után. Összeházasodtak, de már az esküvő előtt is elgondolkoztak azon, hogy ez jó döntés-e. Aztán megszületett az első gyerekük, és a pár nagyon boldog volt, imádták egymást. Viszont amikor megszületett a második gyerekük, a feleség átváltott anya üzemmódba.

Béla elkezdte őt Anyunak szólítani, és elkezdte úgy érezni magát, mintha valóban ő lenne az anyja. A hölgy pedig elmesélte, hogy egy bizonyos idő után elkezdte a nagy rendetlen gyerekének tekinteni a férjét. Úgy volt vele, hogy nem baj, ha szétdobálja a zoknikat, nem baj, hogyha elmegy sörözni a barátaival, ő ilyen. Emellett a hölgy boldogtalan volt, hiányérzete volt, és ezt ráfogta minden másra. Arra, hogy túlságosan igénybe veszik a gyerekek, hogy túl sokat van ott az anyós és segít neki, ráfogta arra, hogy hiányoznak neki a kollégái, külső támpontokat keresett a boldogtalanságára. Közben pedig a férfi egyre inkább úgy érezte, hogy nincs otthon. Boldogtalanságában felment egy társkereső oldalra, regisztrálta magát és legnagyobb megdöbbenésére még aznap harminchét levele érkezett. Ettől kezdve ismét férfinek érezte magát, élvezte, hogy ennyi nőnek kell. Úgy érezte, hogy neki kinyílt a világ, elkezdett jó ruhákat venni magának, odafigyelni magára. A felesége támogatta ebben, de egy idő után már kicsit gyanús volt neki, hogy mi történik. Aztán Béla találkozott valakivel. Az első, akivel elment egy randevúra épp azt mondta neki, amit hallani akart: hogy klassz pasi, hogy kívánja, és már az első együttlét meg is történt azon a napon. A férfi halálosan szerelmes és boldog lett, a feleség pedig mindezt megbocsájtott neki. És itt volt a csapda. Mert ha a feleség haragudott volna, kirúgta volna őt, botrányt csinált volna, akkor egyszerűbb lett volna otthagyni. De egy anyára nem lehet haragudni, hiszen ő még ezt is meg tudta neki bocsájtani.

Ennél a pontnál elkezdtük boncolgatni a szerepeket, azt, hogy ki hogyan szólítja a másikat, hogy kinek mit jelent a másik. A fiú kijelentette, hogy ő ebben a családban úgy érezte, hogy ő egy hülye gyerek, aki a kutya után következik, mert az legalább minden nap kap simogatást, őt pedig úgy, mint egy gyereket, ellátják. Elkezdtük keresni, hogy a hölgynek miért volt jó ez a magatartás, és arra jöttünk rá, hogy ő pedig azt az ismerős érzést kereste, ami az ő családjában volt. Gyerekkorában az ő anyukája is mindent megbocsájtott az apjának, hogy az ott maradjon vele, mert neki nem volt munkája és az apa tartotta el a családot. Tehát ez volt a mintája a lánynak. Amikor megkérdeztük tőle, hogy ő, mint nő mit gondol magáról, akkor megdöbbent, és azt mondta, hogy ő anyaszerepben látja magát. Arra a kérdésünkre, hogy hogyan ajándékozza meg magát, nem tudott mit felelni, nem tudta, hogy miről beszélünk. Megkérdeztük tőle, hogy mit lát, ha belenéz a tükörbe, és azt felelte, hogy egy anyácskát lát. A férjére pedig úgy gondol, mint az ő haszontalan kóbor Béluskája. Felhívtuk arra a figyelmét, hogy nagyon rossz úton jár, és helyre kellene tenni a szerepeket a kapcsolatában, ne gyerekként gondoljon a férjére, hanem úgy, mint férjre, a támogatójára, a családfőre. És elkezdtük építeni ezt a szerepet a nő fejében. Nem volt egyszerű.

Közben Bélával is elkezdtünk foglalkozni, hogy ő kicsoda, definiálja saját magát. Hogyan kellene szólítania a feleségét? Azt mondta, hogy nem tudja, hogy hogyan szólítsa őt, majd mesélte, hogy rákeresett az interneten arra, hogy hogyan becézi egy szerető férfi a feleségét. Ezzel már elindultak egymás felé. Miután visszakerültek a szerepükbe, elkezdtek férfiként és nőként viselkedni. Kiderült később, hogy ezeknek az embereknek az életében már másfél éve nem volt jelen a szexualitás. A hölgy azt mondta, hogy ő azért nem kezdeményezett, mert a férfit a gyerekeként látta. A férfi pedig anyaszerepbe helyezte a feleséget, ezért ő sem kezdeményezte az intimitást. Beugrott a tudatalattijába, és ettől kezdve nem működött a dolog.

A mediációs ülések és beszélgetések után azonban visszatért a kapcsolatukba a szexualitás, és a privát, kettesben töltött idő, amiért nagyon hálásak voltak nekem. Először nagyon érdekes volt, ahogy elmentek együtt sétálni, nem tudtak egymással mit kezdeni, félve fogták meg egymás kezét. Tehát mindent gyakorolni kellett, úgy építették fel a kapcsolatot, mint hogyha az óvodás koruktól kezdődően épült volna újra. Szerencsére nagyon akarták ezt az egészet, hiszen nagyon szerették a gyerekeiket. A párkapcsolati mediáció után három hónap elteltével visszajöttek, hogy megmutassák nekünk, hogy ragyognak. Jó volt látni őket, és azt, hogy végül rendbe lehetett hozni ezt a kapcsolatot.