A gyermekjogok iránti érdeklődés már hazánkban is megfigyelhető, azonban azt, hogy a gyermekjogi gondolkodás még mennyire gyerekcipőben jár, mi sem bizonyítja jobban, mint egy személyes élmény. A minap ugyanis összefutottam egy orvos ismerősömmel, akivel pár mondat erejéig szóba is elegyedtünk. Az illető udvariasan érdeklődött többek között az iránt, hogy mit csinálok mostanában, amire válaszom az volt, hogy doktorandusz hallgatóként a gyermekjogok terén kutatok. Erre a következő volt a válasza: „A gyermeknek vannak jogai? Joga van egy pofonhoz!” A reakcióját hallva fejemben megszólalt a vészcsengő, ugyanis hazánkban 2005 óta zéró tolerancia van a gyermekeket érő erőszakkal szemben, tehát a gyermeket semmilyen módon nem lehet bántalmazni.
A Gyermekek Jogairól szóló 1989-es New York-i Egyezmény (ENSZ Gyermekjogi Egyezmény) 19. cikke rögzíti a gyermekeknek az erőszak minden formájával szembeni védelemhez való jogát, amelynek értelmében a gyermeket meg kell védeni az erőszak, a támadás, a fizikai és lelki durvaság, az elhagyás vagy az elhanyagolás, a rossz bánásmód vagy a kizsákmányolás bármely formájától. Az Egyezmény szövegéből is kitűnik, hogy a bántalmazásnak különböző formái vannak, amelyek közül megkülönböztetjük a fizikai, lelki, és szexuális bántalmazást, valamint az elhanyagolást.
A fizikai bántalmazás az egyik leggyakoribb jelenség, ugyanis egy pofontól kezdve a rendszeres verésig bármilyen formát ölthet. Sokan úgy gondolják (helytelenül), hogy a testi fenyítéssel nincs semmi baj. Sosem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy tilos a fizikai bántalmazás, a testi fenyítés, és egyetlen pofon erejéig sem járhat el a kezünk.
A lelki bántalmazás ugyan sok esetben nem okoz látható sebeket, de hosszútávon sokkal nagyobb sérelmet okozhat a gyermekben. Legtöbbször egy szó sokkal nagyobb fájdalmat okoz, mint egy pofon, hiszen a szavak a gyermek önértékelését és önbizalmát sértik, akár egy egész életre is nyomot hagyhatnak a gyerek lelkében. A bántalmazás ezen formája például, ha a gyermek kisebb hibáira a szülő állandósult reakciója: „ezt sem tudod megcsinálni, még erre sem vagy képes”.
A szexuális bántalmazás az a téma, amiről a legkevesebbet merünk beszélni. Jelentős probléma, hogy a gyermekek nincsenek tisztában azzal, hogy ilyenkor mi történik velük. Nagyon fontos, hogy ne legyen tabu a szexualitás és a gyermek ismerje fel, mi minősül szexuális zaklatásnak, bántalmazásnak. Tanítsuk meg gyermekünket, hogy vannak bizonyos testrészek, amelyekhez senki sem nyúlhat az engedélye nélkül (ún. bugyi szabály) és tanítsuk meg, hogy bátran mondhat nemet egy felnőtt zavarba ejtő közeledésére! Még egy felnőtt áldozat számára is roppant nehéz beszélni a szexuális erőszakról, egy gyermek számára ez még nagyobb terhet jelent. A szexuális bántalmazások 90%-át a gyermek által ismert személy (családtag, rokon, ismerős, barát), olyan személy követi el, akiknek általában a szülők nyitnak ajtót. Az ilyen esetek nagy része azonban rejtve marad, mivel a gyermekek nem mernek beszélni, segítséget kérni, félnek, szégyellik magukat.
Végül, de nem utolsó sorban az elhanyagolás. Nem feltétlenül, de ezen bántalmazási forma gyakran együtt jelentkezik valamelyik másik bántalmazási formával. Elhanyagolás alatt azt értjük, ha a gyermek számára nem biztosítják a fejlődéshez szükséges feltételeket, amelyek hiánya a gyermeknek testi, lelki szenvedést okoz. Ilyen például, ha a beteg gyermeket nem viszik el a szülők az orvoshoz, nem gondozzák, nem táplálják megfelelően.
A bántalmazás tehát számos formában megjelenhet mindennapjainkban. Nem feledkezhetünk meg azonban arról, hogy a gyermekkel szembeni bántalmazás bármely formája tilalmazott hazánkban. A zéró tolerancián és az esetleges szankciókon túl, legyünk figyelemmel a gyermek legfőbb érdekére is, ami azt kívánja meg, hogy a gyermek egészséges, biztonságos, minden erőszaktól mentes környezetben nőjön fel.